BATPICTURES

WESTERN

BAT — Wed, 25 Jul 2012 10:34:20 GMT

DARTH RADIX TÖRTÉNETE I. FEJEZET II. RÉSZ

BAT — Sun, 15 Jul 2012 18:07:39 GMT

A folytatás:

Sosem gondolkoztam azon, hogy akár JEDI, akár SITH lehetnék. Valahogy nekem ez, amíg éltem, kimaradt, hogy erő-érzékeny lennék. Voltak ugyan pillanatok, amik – így visszagondolva –, kisebb nehézséget okoztak a bajban, és könnyebben másztam ki a galibából… De sosem gondoltam arra, hogy ez az annyit emlegetet erőnek köszönhető! Elsiklottam fölötte, de most… Most én magam voltam az erő! Pontosabban, annak egy része! Már csak arra kellett rájönnöm, hogyan tájékozódjam, és hogyan közlekedjek? Ezt még tanulni kellett. Na persze annyi mindennel együtt! Érdekes érzés a fizikai test nélküli lét.

Sok mindent ekkor ért meg igazán az elme, ha nincsenek korlátok. Ha csak az elme dolgozik, minden szabadabb, tisztább. Miközben ezen elmélkedtem, Valahogy megváltozott körülöttem a környezet. Egy másik világba kerültem? Vagy csak az idő telt számomra sokkal gyorsabban, lévén nem létezem fizikai síkon? Magam sem értetem.

Viszont amikor körülnéztem, vakító napsütés, és homokos sziklás sík vidék tárult elém.

Néhol romos épületek, mik a sziklák tövében épültek, azokkal egybeolvadva, mintha belőlük növesztették volna. Mintha maguk a sziklák alkották volna meg az épületeket.

Kezdett nagyon ismerős lenni ez a vidék…

Már jártam itt…

Sőt!

Itt születtem!

Ez a Korriban felszíne! Végül is, semmi más nem történt, csak valahogy sikerült „közlekednem”? Már csak azt kéne megjegyeznem, hogy ezt hogyan csináltam. Mindenesetre, a táj fölött lebegés, egész egyszerűnek tűnt. gyakoroltam kicsit. Majd úgy döntöttem, szétnézek, és megpróbálom meghatározni az eltelt időt. Ehhez, meg kellett találnom egy biztos pontot az időben és a térben, amihez viszonyítani tudok. Ez lehetne például az űrhajóm, és annak landolása, mint időpont. Nos ha az akkori jelenben megtalálom a helyet, az időt már aránylag könnyen ki lehet számolni a megváltozott környezetből. De várjunk csak… Mi van, ha a hajóm már meg sincs? Csak nem hagyták ott…? Senki nem lopta volna el? Senki nem tartott rá igényt?

Nos, ez nagyon meglepne.

Meglepett.

A mai napig nem tudom, miért hagyták ott a hajót. Lehet, sosem fogom megérteni. De mindenesetre a hajó ott állt, ahol hagytam. Bár elég rendesen megváltozott. Mintha önmaga ódon szobra lett volna. A festék vagy megfakult, vagy eltűnt a felületéről. Néhol ahol jobban érte a nap, szinte kifényesedett az erős hő, és fénysugárzástól. Máshol megmattult. Maga a fém is fura változásokon ment keresztül. Néhol, mintha valami óriási ragadozó tépte volna fel a lemezeket, szabadon hagyva így a kábeleket, és más csöveket. Máshol a horpadások tárháza tárult a megfigyelő szeme elé… Akárhogy is, a hajóm már valószínűleg használhatatlan. Na, nem mintha tudtam volna használni. Az, hogy tárgyakat mozgassak az erő segítségével, még az életemben sem ment. Most így meg, pláne nem tudom, hogy miképp sikerülne! Nagyon sok mindent megtanultam a hangtól, és hiába voltak ezek mind az elmémben, amíg nem sikerült mindezt rendszereznem, addig kevés eséllyel tudok bármit is használni belőle. Azért valahogy megpróbáltam a hajómba bekerülni. Szükségem volt egy helyre, ahol mindezt átgondoljam, értelmezzem, valami ismeős, és az állandóságot jelentő a múltamból származó helyre. Hogy hogyan sikerült, akkor még nem értettem, de a pilótafülkémbe kerültem.

Az egésznek mégis afféle hatása volt, mintha kívülről szemlélném az egészet.

Kipróbáltam valamit.

Erősen arra gondoltam, hogy én, én vagyok, és hogy a kedvenc pózomban a székemben ülök. Elképzeltem, ahogy a lábam felteszem a pultra a műszerek mellé… Emlékek törtek elő bennem, a végtelen űr emléke. Azon hipertér-ugrások, mik közben órákon át itt, ebben a székben gondolkoztam hol a jövőn, hol a múlton. Hol meg a következő munkán… De előfordult, hogy egyszerűen csak aludtam ebben a székben. Nem kerülhettem el, az emlékek rohamát, hisz ez a hajó, ennek minden centije, szegecse, minden egyes vezetéke, a részem, az otthonom volt mindig, mióta az eszem tudtam. Fájó érzés volt ránézni, így feltételezhetően röpképtelenül. Néhol már csak a rozsda tartotta egyben. A belső terekben a burkolat lepergett, szabaddá téve a falakban futó kábeleket, berendezéseket. Mint egy kibelezett ősi szörny maradványa, úgy festett a hajóm. Mintha ezer éve itt állna már.

Mintha sosem lett volna más, csak önmaga emlékműve.

De akkor is!

Az otthonom!

Számtalanszor megmentette az életem!

Most úgy éreztem, én jövök! Meg kell mentenem a hajóm! De hogyan? Testetlenül semmire sem megyek. Hát eldöntöttem, hogy használom a kapott hatalmat, mit annyi évtizeden át sajátítottam el!

Ettől még nem leszek gonosz! Vagy SITH nagyúr… Vagy mégis?

Nos, akkor ez sem érdekelt! Már csak a módot kellett megtalálni. Egykoron, volt itt egy település. Telepesek, és katonák. Lássuk, most mi a helyzet! Meglepő érzés volt, de elsőre sikerült a településhez mennem. Pontosabban, egyszer csak ott voltam. Úgy látszik, ha erősen gondolok egy helyre, ott tudok úgymond teremni, hipp-hopp. Ez anno élőként nem lett volna egy rossz képesség.

Most viszont sokkal szívesebben közlekednék ettől lassabban. Mondjuk a lábaimat használva, gyalog. Akár csak azért is, hogy megfigyelhessem a tájat, mi, és mennyire változott az idők folyamán. De mint mindent, ezt is tanulni kell. Közben már a településen voltam. Már ami megmaradt belőle. Mintha pár száz éve nem járt volna itt senki. Mintha a Korriban már csak egy kihalt világ lenne, ahol már senki nem él, kivéve az erőben létező egykori SITH szellemeket. Viszont róluk is csak tudok, de még eggyel sem találkoztam. Persze érthető, az örökkévalóságban semmi sem sürgős, nekik sem. Az sem, hogy velem bármit is kezdjenek, már ha egyáltalán van efféle szándékuk. Bár úgy hiszem, ezt a rengeteg tudásanyagot nem véletlenül adták át nekem. Valami szándékuk bizonyosan van velem. És valami azt súgta, ez hamarosan ki fog derülni.

De most a város. Már, ha annak lehet nevezni az elhagyott konténer épületeket. Pontosabban, ami megmaradt belőlük. Ösztönösen arra gondoltam, hátha maradt még valami használható. De minek is? Egy szellemnek? Mondjuk egy meleg takaró, hogy éjjel meg ne fázzak?

Ezt még nagyon meg kellett szoknom, hogy már mások a szabályok!

Hiába próbáltam felfedezni az élet egyetlen csekély nyomát, semmit nem találtam. Nem is tudom hány napfelkeltét, és nyugtát láttam. Végtelennek tetszett az idő, mint maga az űr. Testetlen önmagam már lassan elvesztette egykori értelmét. A végtelen semmi szélén csakis a homály az úr. Egyetlen döntés is a sötétségbe taszíthat, ahonnan nincs menekvés!

Csakis az a tudat tartotta meg elmém épségét, hogy van kiút!

Lennie kell!

Már bejártam az egész bolygót Szinte a végtelen mennyiségű légkört alkotó molekulákat egytől egyig néven tudtam volna szólítani. Végül úgy döntöttem, társat keresek magamnak. Még ha szellem is! Még ha Sith szellem is! De társ! Végigjártam a Sith-sírokat, figyelve a hangokra. Egyszer csak rájuk akadok, vagy ők rám. Ismét csak az a remény ébredt bennem, hogy egyszer talán még elkezdhetek egy új életet.

Bár tudtam, a türelmetlenség nem segít, de már határozott dühöt éreztem amiatt, hogy mondhatni, céltalanul bolyongott a lelkem. Egyik sírból a másikba, a dühöm pedig egyre nőtt.

Lassan fizikai valót öltöttek az indulatok.

Lassan energiává váltak, amik kisültek, villámként cikázva az ősi kövek között. Hatalmas energiák szabadultak fel! Mint amikről csak hallottam egykoron.

Az egyébként is néhol romos környezetet még inkább romossá téve, mintha csak önmagát akarná elpusztítani a csarnok, ahol éppen voltam. A hang által elmondottak között szerepelt ez a tudás…

De várjunk csak…

Ha erre képes vagyok akkor a többi dologra is! Ha az indulatokat ki tudom vetíteni, akkor minden más praktikát is alkalmazni tudok! Végül is megalkothatom egy bizonyos szinten, önmagam! Nem tudtam hogyan kezdjek bele. Még mindig segítségre vártam. Pedig minden tudás ott volt az elmémben, csak rá kellett bukkanom.

Ahogy ott bolyongtam az ősi sír csarnokaiban, lassan feltörtek a felszínre az emlékek. Kezdett megvilágosodni minden. Ismét, mintha a hangot hallottam volna. Mint mikor eszméltem a halál sötétségéből.

Ugyanaz a hang…

Ugyanúgy áthatóan, szinte megsemmisítően beivódva a tudat legmélyebb bugyraiba, szinte már fájdalmat okozva. Most valahogy mégis más volt, mint akkor…

– Nem volt véletlen, hogy segítettünk neked. Kiválasztott lettél!

– Én? Kiválasztott? Mire? És hogyan?

– Régóta tudtuk, hogy elfogsz jönni. Azt is, hogy sokkal erősebb leszel, mint bármelyik Sith, vagy Jedi. A tied a legfőbb hatalom az erő felett! Ha elsajátítod a tökéletes uralmát, semmi sem lesz lehetetlen a számodra!

– Na várj! Először is látni szeretnélek, ha ez lehetséges. Másodszor…

– A te számodra minden lehetséges, ami az erőben az. Ebben mindig is bizonyosak voltunk!

– Bizonyosak? Kik vagytok ti?

– Mondjuk úgy, az igazi Sith-nagyurak. Részben az igazi Sith fajból, részben pedig azok követői. Úgy mint Naga Shadow, Ludo Kress, Dart Bane… És még sokan mások, akikről tán még ne mis hallottál. Hosszú-hosszú évek alatt eljutottunk arra a szintre, hogy valamit közösen tegyünk a Sith fajért, annak emlékéért. Sajnos, a mostani Sith rend gyenge. Az egykori hatalmasságokhoz még csak közelítőleg sem kerül a hatalmuk.

Ezen akarunk változtatni! Ezért lettél te a kiválasztott!

– Ezt nem egészen értem… Hogyan lehetek kiválasztott holtan? Hisz ugyanúgy csak egy energiamaradvány vagyok az erőben, mint ti! – Miközben ezt kimondtam, egy köpenyes alak jelent meg előttem, szellem formában. Szellemként, mégis jól látszott a tetoválás az arcán. látszott sárgás szemének tüze. Arcának elszántsága. Darth Bane állt előttem.

– Mi, Sithek, az érzelmeinkből, az indulatainkból merítünk erőt. Sokszor, még ha hibásan is, de ez vezérelt minket. Jó páran ennek köszönhetjük hatalmunkat, de bukásunkat is. Mi magunk vesztettünk, nem pedig a Jedi nyert! Hibáztunk, elbuktunk.

De a Jedi sosem fog nyerni! Legyenek akárhányan, tegyenek bármit, mindig is önmaguk ellenségei lesznek, mert túlzottan érzelemmentesen és a lehetőségek tágabb értelmezése nélkül akarják az erőt, és ezen keresztül mindent uralni! Sosem nyerhetnek, mert önmagukat ítélik a szabályaikkal halálra!

– Na, várj. Azt mondod, tudtátok, hogy én el fogok ide jönni? Tudtátok, hogy nagy hatalmam lesz az erőben, mégsem próbáltatok az életemben kapcsolatba lépni velem?

– Nem. Nem próbáltunk! De végigkísértünk minden utadon. És tudtuk, hogy mindazt, amit el kell sajátítanod, élő emberként nem fogod tudni!

– Úgy érted, megvártátok, míg meghalok? De honnan… Ti öltetek meg!!!

– Igen. Fogadd el. Nem tehettél volna ellene semmit, és most sem tehetsz. Két választásod van. Vagy teszed, amit mondunk, vagy itt maradsz az erőben, szellemként, megfosztva annak a reményéről is, hogy még egyszer valaha hatalmad legyen, vagy, hogy élj!

Úgy éreztem, ha nem lenne alapból halott, most egyetlen gondolattal meg tudnám ölni! Elvégre az életem vették el! Valami homályos, megfoghatatlan, ködös cél érdekében! Valami miatt, amihez még csak közöm sem volt! Ami nem is állt érdekemben soha!

Villámok kezdtek képzelt kezeimből áradni Bane felé. Dühöm ismét manifesztálódott. Bár ő is csak az erő része volt, így nem tehettem benne kárt, mégis… mintha a haragom, a dühöm villámaitól megremegett volna. Lehet… Mégsem sérthetetlen?

Nem volt mit tenni. Valóban maradhattam ebben az állapotban, míg csak az idők vége el nem jön, vagy segítek nekik. Megteszem, amit kérnek, és elsajátítom az összes tudást, amit csak tudni lehet az erőről. Darth Bane mintha csak a gondolataim látta volna, halványan mosolygott. Tudta, hogy nem tehetek semmit, de az mintha meglepte volna, hogy mekkora erővel, intenzitással csapódtak elő a villámaim.

– aaaaarrrrggghhh Rendben!!! Mást nem tehetek! Legyen! Tanítsatok meg mindenre, és meglátom, mit tehetek!

– Mindent. Hidd el, mindent megtehetsz, ha végeztünk. Semmi nem állhat az utadba! Semmi, és senki! De arra készülj fel, hogy nem kis idő lesz, és lehet kínnal is járni fog.

– Kínnal? Hogyan? Hisz…

– Látod a környezeted? Érzékeled a jelenlétem? Hallasz?

– Igen.

– Pedig Sem szemed, sem füled, és végül is, semmi fizikai valód nincs! Az erő az, amin keresztül mindent érzékelsz. Hidd el, a kínt is fogod! De ez a kín semmi lesz ahhoz képest, amit majd magad kelthetsz ellenségeidben!

– Rendben, értem. Csak azt nem, ez miért érdeketek! Hisz már ti is csak az erő részei vagytok! Miért nem közületek van a kiválasztott? Miért kellek én?

Mindössze egy halovány mosoly volt a válasz, és Darth Bane eltűnt, mintha sosem lett volna ott.

Nem tudtam, most mitévő legyek. Ott lebegtem a végtelen erőben, ott egy Sith sírjában a Korribanon, és nem tudtam mi fog történni velem. Ezernyi kérdés gyötört. Megfogalmazottak, kimondottak, és még megfogalmazatlanok. Túl nagy lett a csend.

Mintha az űr összes csendje beszorult volna ebbe a csarnokba, mintha maga a sötétség nyelt volna el mindent. Mindent! A hangokat, a fényt, a tudatot… Mindent…

Nem tudom, mennyi idő múlva tudtam ismét kontrollálni magam. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Annyit viszont érzékeltem, hogy minden más lett. Valahol ott voltam.

Pontosabban: éreztem önmagam jelenlétét az erőben. Erősebben, mint valaha! Sokkal, de sokkal biztosabb voltam minden tettemben, mint korábban. Már nem okozott gondot a látás, és hallás. Már a helyváltoztatás is sokkal könnyebben ment. Nem úgy, mint előzőleg, hogy csak ott teremtem ahol a tudatom éppen lenni akart, hanem tudtam ”járni” !

Mindettől függetlenül, most tanácstalanabb voltam, mint eddig bármikor.

A hang megszólalt a fejemben.

– Mindent tudsz, amit tudnod kell, vagy lehet az Erőről, és a Sithekről! Menj, és járd a galaxist! Tetteid visszhangozzák hatalmunkat! Mindig tudni fogod, mit kell tenned!

Rendben. Kezdjük.

– Ha kell, mi ott leszünk! Ha a tudásod valamiért cserbenhagyna, segítünk emlékezni! De harcolni mi nem fogunk. Arra csak TE vagy képes!

– Üdvözöllek a Sithek rendjében Dart Radix! Az Erő Szolgáljon!

És eltűnt a hang a fejemből. De felötlött egy kényszer, hogy a volt hajómhoz menjek.

Hmm… tehát ez így fog működni?

Indulatok, érzések, és emlékek fognak vezérelni?

Ismét láttam.

Sőt!

Éreztem a szellő melegét! Hallottam, mintha csak fülem lett volna! Szinte tapintani tudtam, mintha testem lenne! Éreztem a talajt a lábam alatt, mintha csak állnék! De semmim sem volt. Ez mid csak érzékelés az erőben. Még most sem más, csak egy energiaáramlás, amit az elmém most intenzívebben fog fel.

Sokkal nagyobb hatalmam volt az Erőben, mint korábban! De ezzel a hatalommal, óvatosabban is kellett bánnom! Ha figyelembe veszem a korábbi, villámokat gerjesztő dühömet, el sem mertem képzelni, most mi lenne, ha ezt tenném.

Tényleg, mi lenne, ha kipróbálnám?

Ez a gondolat merült fel bennem.

Megtettem.

Kár volt.

Annyira jól mutatott az a sziklába vésett templom, a maga ódonságában, ami előtt voltam. Most csak romos, megégett, néhol üveggé vált, vagy mint lávacseppekként elfolyó kőmaradvány lehetett jelentős. Ez volt a teljes, tökéletes megsemmisítő erő! És még dühös sem voltam! Mi lenne akkor, ha a teljes dühömet bele adtam volna? Mi lenne akkor, ha az erőt csakis pusztító dolgokra használnám?

Nagyon nagy volt a kísértés, hogy szinte egyetlen gondolattal elpusztítsak minden nekem nem tetszőt a galaxisban. Hogy véget érjen minden Jedi élete! Miért nem tettem meg? Mert akkor még nem tudtam hogyan tehetném meg! Tudtam, hogy képes vagyok rá, de azt nem, hogyan! Azt viszont tudtam, hogy minden tudást az adott pillanatban, mikor szűkségem lesz rá, alkalmazni tudok majd. Mindig a megfelelőt a célnak. Ha mindez már gondolkozás nélkül megy, akkor akár kombinálhatom is az Erőhatalmakat. Ez még akkor egy igen távoli lehetőségnek tűnt.

Kint álltam a völgyben, a Sith sírok tövében. Választhattam. Vagy gyalog megyek az új képességeimnek köszönhetően a hajóm maradványaihoz, vagy a korábbi módon, csak rágondolok, és ott is termek.

Ott teremtem.

A hajóm, ha lehet, most még inkább roncsnak tűnt. Az előző állapota szinte vadonatújnak tűnt, a mostanihoz képest. Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha ruhát húznék? Elvégre, vannak dolgok, amit látható alakban, jobban megtehet még egy szellem is. Koncentrálni kezdtem, és kipróbáltam valamit. Megpróbáltam az Erő segítségével, testet ölteni. Behunytam képzeletbeli szemem, és koncentráltam. Nem messze tőlem, egy portölcsér kezdett forogni. Lassan felém fújva a port. Ami kezdte az erőben kialakított testemet befedni. Nekem az volt a dolgom, hogy ezt meg is tartsam magamon.

El sem tudom mondani, hogy ez hogy sikerült, de ment!

Képes voltam alakot ölteni, és egy por ember lett belőlem.

A hajóm aljánál egy részen, ami nagyjából függőleges, volt egy felület, mely tükörfényes lett az idők során. Gondolom a sok homok, és por, na meg a szél csiszolta azzá. Ezen a felületen láttam a kirajzolódó poralakomat. Megpróbáltam mozogni, és megtartani a felületen a ”burkolatot”. Sikerült. Egy darabig. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan ez lehetséges, de nem egyszerű. Sok-sok gyakorlás után, lassan az arcom is kezdett kialakulni, és más részletek is alakot öltöttek. Megtanultam magam kontrolálni, tárgyakat megfogni, megtartani, hirtelen mozdulatokat tenni. Nem volt egyszerű. Lassan, és hosszú időknek köszönhetően, tökélyre fejlesztettem az új testem használatát. De volt egy gond. Ez csakis gyakorlás lehetett. Ha a galaxist akarom járni, ettől masszívabb anyag kellett felületnek. Szétnéztem a hajómban, és megpróbáltam találni régi anyagokat, ruhát, bármit.

Ekkor akadt a kezembe valami.

Egy fénykard.

Az a kard volt, amit apám gyilkosának halott ujjai közül vettem ki, talán ezer évvel ezelőtt. Vagy még több is? Megtaláltam még a kristályt is. Azt a vörös kristályt, amit az egykori Jedi letört a sziklafalról. Sajnos nem tudtam szinte semmit a fénykardokról. Legalábbis, akkor azt hittem. Mivel fontosabbnak tartottam a tartósabb külsőm elkészítését, a fénykardot, és a kristályt, visszatettem a tárolóba, és mentem lehetőségek után nézni.

Bejártam minden sírkamrát, ősi templomot, felkutattam minden lehetséges helyet. Alig találtam valamit. És amit találtam, az sem volt igazán használható.

Egy alkalommal, felfedeztem egy még eddig általam nem észrevett sírt. Igaz, ez a völgy azon felében volt, ahova nemigen mentem eddig, lévén túl érdekes rom, vagy bejárat arrafelé nem látszott. Most valami odavonzott. Egy szikla alatt üreget vettem észre. Mivel nem volt fogalmam sem, mi lehet odabent, így nem volt hova materializálódnom sem. Meg sem próbáltam. Az Erő segítségével elmozdítottam a sziklát, és beléptem egy hosszú, sötét alagútba. Tulajdonképpen a sötétség nem zavart, hisz csak a gondolataimtól függött, hogy mennyit érzékelek a környezetemből. Elvégre nem létezett érzékszerv, ami bekorlátozhatott volna. Így egészen kellemes fényben haladhattam tovább.

A folyosó egy elágazáshoz vezetett, innen két irányba lehetett menni. Az egyik végén egy betört sziklakapu mögött éreztem valamit az erőben. A másik végén csak a nagy üresség tátongott. Már annyira fekete, és hatalmas, hogy még így, az erőben is, majdhogynem félelem fogott el. Ahogy arra felé hajtott a kíváncsiságom, hatalmas hullámot, lökést éreztem az erőben! Szinte felfoghatatlan, mennyire megzavarta az erő egységét! Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, odamennem.

Ekkor megszólalt egy hang a gondolataim között! De ez a hang nem a megszokott volt. Valami végtelen, és nagyon sötét hang volt! Kegyetlen, és annyira erős, hogy még így, ennyi idővel a történtek után is, beleborzongok a gondolatba, hogyha eszembe jut!

Ez a hang megszólított.

Engem.

A Sith nevemen!

Úgy éreztem, ez a hatalmas sötétség beszippant, mit fekete lyuk a fényt! Nem tudtam, hogy hagyjam magam, vagy ellenálljak! Próbáltam a megérzéseimre hagyatkozni, de valahogy minden eddigi tudásom cserbenhagyott! Hiába voltak a hosszú évek, a belém táplált tudás. Egyszerűen ez a sötétség lebénította minden képességem. Megszűnt a külső burkom, megszűnt a hallásom. Lassan a látás képességét is elvesztettem.

Nem maradt más, mint a sötétség… a hideg, végtelen semmi.

A nulla…

Ez így ment az idők végezetéig.

Felfoghatatlan téren, és időn át, ez hát az igazi halál. Ahol megszűnik minden, a lét, a fény, a hang, és az erő is… De egyszer csak derengeni kezdett valami. Hisz gondolkodom…

Érzékelem a hideget. Félek. Ezek szerint, mindez csak érzékelés, mint annyi más az erőben! Tehát az erő örök, és legyőzhetetlen! Hisz én vagyok a sötétség szíve! Én magam vagyok az erő! Ami mindent áthat, irányít, és mégis szolgál! Legyőzhetetlen vagyok! Magam vagyok az erő, magam vagyok a galaxis! Én vagyok, aki a világegyetemet összetartja, vagy akár szétszúzza!

A végtelen hatalom tudatával felülemelkedtem mindenen! Minden élőn, minden holtan, én magam voltam az univerzum! Belőlem táplálkoztak a napok, én voltam a gravitáció! Magamba szívtam akár egy egész naprendszert is!

Legyőzhetetlenség, sérthetetlenség, Erő!

Ez voltam én, Darth Radix!

Hát ez az a hatalom, amit annyi évezreden át mindkét ellenlábas Erőhasználó rend keresett! Ez az, amitől annyian rettegtek, vagy éppen ismervén mivoltát, semmibe vettek, vagy elnyomták magukban. De akárhogy is az Erő mindent, és mindenkit irányít! Ha elfogadja, ha nem. Az Erő az egyetlen igaz hatalom!

Ha megtanulod uralni, bármit elérhetsz.

Pedig mennyi mindenre lehettek volna képesek! Mennyi jót, és hatalmas dolgot tehettek volna, akármelyik oldalon!

De egyik sem tette…

Hát majd én megteszem, ha itt az ideje.

Eljött viszont valami másnak az ideje. Nem értettem az első pillanatokban, mi is történik. Aztán kezdtem felfogni. egyszer csak kint voltam a végtelen űrben. Láttam mindent, az egész univerzumot. Láttam, ahogy pillanatok alatt zsugorodik.

Várjunk csak.

Itt az idő visszafele halad… Hirtelen eltűntek a csillagok, a galaxisok, minden. Egyetlen parányi tűhegynyi világítópont lett a világegyetem. Ez maga a kezdet! Ekkor megszűnt minden! A tér és idő egybeolvadt, és úrrá lett a végtelen semmi. Majd ugyanaz a félelem, és rettegés fogott el, mint amikor a kegyetlen sötétséget megláttam. Ugyanaz, de nem ugyanúgy! De ez is véget ért… Egy óriási, vakító, mindent végtelen fehérségbe borító villanással, és egy még soha nem hallott hanggal! Soha nem képzeltem, hogy ekkora robbanás, létezhet. Amint a fény elhomályosult láttam, amint számtalan apró fehér pontra bomlik a fény, amik egyetlen pontból kifelé repülnek.

Megkezdődött a világegyetem tágulása. A mindenség kezdete!

És ekkor megéreztem az erőt!

Különös volt ez az érzés. Hiszen már az idejét sem tudom, mennyi ideje használom uralom, lakom az erőt! De megérezni, most éreztem meg először! Megértettem, hogy ugyanakkor születtem meg, mint a világmindenség, és az erő. Ugyanakkor, hisz a része vagyok mindkettőnek! Megértettem, ahogy minden kialakult előttem, a világegyetem. Láttam a bolygók, és naprendszerek hajnalát, láttam fajok ébredését, majd eltűnését, és mások feltűnését. Láttam mindazt, ami évmilliók alatt történt, egyetlen másodpercben.

És eljött a jelen.

Láttam a galaxisunkat, a népet és a fejlődést, a kiteljesedést. A hanyatlást és a végét mindennek! Nem volt ez más, mint egy állandó körforgás az erőben. Szinte végtelen távlatokat, figyelhettem meg, ahogy eljöttek a dolgok, mindig ugyanaz, de mindig más…

Nem volt kezdet, nem volt vég. Csakis az egyén kezdete, és vége.

De az Erőé soha!

Mígnem megláttam, a lehetetlent. Megszüntethető az Erő! Visszafordítható, és véglegesen elpusztítható. Ettől annyira megrettentem, hogy minden azonnal véget ért. Az álomszerű látomás tovaszállt. Nem maradt más, csak az emléke, és a tudat, hogy nincs menekvés! Egyszer az erő is el fog pusztulni! De akkor már nem lesz több körforgás!

A legmegrázóbb, hogy már tudom a módját! Tudom, hogy hogyan pusztítható el, a mindenség!

Véglegesen!

Ez akkora hatalom, amit egy halandó nem bírna el! Még így, az erő részeként is felfoghatatlan, és rettenetes. Ezt a tudást nem szerezhette volna meg senki! Márpedig nekem, maga az erő, az erő sötét szíve mutatta meg!

Igen, az erőnek a sötétség a szíve! Nem a fény, nem a jó, nem a gonosz! Az egyetlen valódi dolog, ami mindenütt az idők kezdetén, és majd a végén is ott lesz! Egyedül, legyőzhetetlenül! A sötétség! A semmi…

Fájdalmas felismerés ez! Még így szellemként is. Mindaz, amit mások hittek az Erőről, még csak meg sem közelíti a valóságot!

Meditáció?

Belenézni a múltba, a jelenbe, vagy a jövőbe? Lebegő tárgyakkal zsonglőrködni? Villámokat szórni?

De bármi, amit a Jedi, vagy a Sith tudott. most csak gyerekes játéknak, illúziónak tűnt. Soha nem fogják megérteni, mi is az igazság!

Mi is az erő!

Nem fogják, mert számukra felfoghatatlan!

Nincs elég fény, nincs elég sötétség, nincs elég idő vagy tér, hogy felfoghassák!

Az erő Én vagyok!

Én vagyok az erő, hatalmas sötét szíve! Időben, térben, határtalanul!

Folyt. köv.

DARTH RADIX TÖRTÉNETE I. FEJEZET I.rész

BAT — Sun, 15 Jul 2012 18:04:26 GMT

Mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat, és a biztatást!

Úgy döntöttem, hogy sokkal nagyobb terjedelemben látok neki a történetnek!

Sajnos, most derültek ki az itteni blog lehetőségeinek korlátai, ezért több blogban elosztva lesz a történet elérhető. Ez itt már a javított, végleges verzió. Sajnos a szépen megszerkesztett DOC formátumból ez a szerkesztő-felület másképp tördeli a szöveget, ám amennyire tudtam, igyekeztem a tagolást megtartani.

(Várom az új hozzászólásokat! :))

Kezdjük:

DARTH RADIX TÖRTÉNETE

I. fejezet - A nevem Steel Greedan.

Mindaz egy Jedinek köszönhető, amit most elmesélek. Egy Jedinek, aki a jót, az igazságot kellett volna, hogy képviselje. De kezdjük az elején!

A Korribanon születtem, Több mint ezer évvel ezelőtt a Sötét Testvériség korában. Igen, annyira régen! A Korribanon, de nem, mint ottani lakos. A szüleim egy kisteherhajóval járták az akkor ismert galaxist, és kereskedtek hol ezzel, hol azzal... Úgy hozta a sors, hogy épp a Korribanon voltunk, mikor eljött az én időm kezdete. Ami egyben anyám végét is jelentette… Apám, mikor elhamvasztotta őt, tanácstalan volt. Ott maradt egyedül, élete szerelme hamvai mellet, és várta egy síró csecsemő. Nem tudom, hogyan döntött úgy, hogy felnevel, ezt sosem tudtam megérteni. Hatalmas akarat, és erő kelhetett ahhoz, hogy egy parányi gyermekkel is megküzdjön a mindennapok forgatagában, miközben űrkalózokkal, és más, nem épp barátságos lényekkel is viaskodnia kellett rendszeresen.

Lassan cseperedtem. Nem mondanám, hogy vidám volt az életünk, de hogy jártuk a galaxist, az tetszett. Rengeteg ismeretre tettem szert. Megtanultam a valós értékük szerint elfogadni a dolgokat. Rájöttem, már elég korán, hogy nem mindig az igaz út a helyes...

Lassan 12 standard éve, hogy jártuk a világokat, hol a külső, hol a belső területeken keresve a boldogulást. Egy alkalommal híreket kaptunk, hogy a Dathomír barlangjaiban értékes ásványok találhatók. Érdekes volt, hogy a forrás egy Jedi hírközlő–csatornára hivatkozott.

Nos, akkor még nem tudtam, hogy vannak helyek, hol egyes lények, ha erő–érzékenyek, befolyás alá kerülhetnek. Az a barlang is efféle hely volt, ahol kikötöttünk apámmal. Ugyan a műszereink túl értékes dolgok lelőhelyét nem találták, azért mi bementünk. Apám szerint még lehetett jó, a kalandból.

Minél messzebb értünk a barlangba, annál furábban éreztem magam... Mintha egy pár dolog megváltozott volna körülöttem... Mintha egy harmadik szemem is kinyílt volna. Nem értettem, ami történik velem. Még akkor sem fogtam gyanút, mikor néhány kavics a lábam elől félregurult, mikor arra gondoltam, hogy útban vannak. Valahogy fel sem tűnt, mi történt a lábaim előtt.

A barlang egy részen kitágult, mintha egy teremmé alakult volna. Fura fények ragyogták be azt a "termet". Amire végképp nem számítottunk, volt ott még valaki rajtunk kívül. Egy magas, vállas férfi. Kopottas, csuklyás köpenyét most sem tudom elfelejteni. A falakon, és a talajon lévő, különösen fénylő, ragyogó kristályokat nézegette, majd az egyikhez odament, és letörte a falról. De nem akárhogy, hanem csak kinyújtotta a kezét felé, és az magától letört, majd hozzá lebegett. Különös volt megfigyelni, hogy a sok kékes, és zöldes fényű kristály közt mennyire üdítő látvány volt egy–két vöröses kristály is. Ritkák voltak, és szinte elvesztek a többiek között. A köpenyes alak épp egy ilyet tartott a kezében. Halkan, szinte alig halhatóan suttogott hozzá, miránk oda sem figyelve.

– Igen! Tudtam, hogy ez a sorsom... Jedik! az önámítás mesterei! Mit nekem a Jedik rendje!

Csak áltatás, hazugság lakozik bennük. Semmi az igazi erényekből, mint érzelmek, szenvedély!

Nem igazán értettem miről beszél. Apámra néztem, aki kezdett kifelé tolni, a sziklafolyosó felé. Még akkor sem láttam ennyire sápadtnak, mikor a Commenor mellett, a kalózok vadászgépekkel, és egy korvettel megtámadtak. Akkor higgadt maradt. De most…

Most már tudom, hogy akkor, azon a délutánon, láttam valakit, akit épp elragadott a sötét oldal, visszavonhatatlanul, véglegesen. Egy Jedit, akinek hivatása a jó, elragadott a sötét oldal. Sötét Jedi lett belőle, majdhogynem ott a szemünk láttára.

Ahogy hátráltam, egy kőre léptem, amin megcsúsztam, és elestem.

A zajra az egykori Jedi odafordult. Sárgásan izzó szeméből a düh, és a gyűlölet világított. Előkapta fénykardját, és a félhomályba belehasított kékes plazmapengéje. Apám, nem tudván mitévő is legyen, rám üvöltött, hogy fussak! Teljesen le voltam dermedve. Ekkor előrántotta oldalfegyverét, és az emberi alakra lőtt. Az könnyedén hárította a lövést, majd a következőt, és megint a következőt, miközben közeledett felénk. Apám megfordult, engem felrántott, majd maga elé lökött. Léptünk vagy kettőt, mikor ő deréktájon kettévált. A teste kétfelé dőlve, elterült a porban. Arcán a fájdalom, a kín, és a meglepetés tükröződött, míg ki nem szállt belőle az élet. Még akkor is szorította a kezem.

A Jedi valami eszement vigyorral közeledett felém. Nem tudtam, mit tegyek. Csak csendben hátráltam, be, a sötét átjáróba, ő pedig csak jött, csak jött, kékes pengéjét maga elé tartva. Kardjának fénye bevilágította a sziklákat kékes félhomályba burkolva a helyet, ami valószínűleg utolsónak láttam életemben…

Megint megbotlottam valamiben, és hanyatt estem. A Jedi fölém hajolt, és szó nélkül felemelte a pengét, hogy rám is lesújtson. Ekkor, valami végtelen hihetetlen nyugalom öntött el, amit azóta sem tudtam megmagyarázni. Megláttam egy sziklatömböt a mennyezeten, ami lefelé lógott, és pont a Jedi feje felett hegyesedett ki, a többi hasonló cseppkőszerű alakzatból. Tulajdonképp szinte még csak rá sem gondoltam, és mégis, az a szikladarab lezuhant. A Jedi ugyan megérezte a változást, de már reagálni nem maradt ideje. Lassan feltápászkodtam, és odamentem a szétlapított koponyájú tetemhez... Halott ujjai közül kivettem a már addigra kikapcsolódott fénykardot, övtáskájából a kristályt, és elhagytam a barlangot.

Akkor, abban a barlangban hagytam a halott apám, aki az egyetlen élő rokonom volt, a reményeim, a jövőm, és a gyermekkorom. Nem tudtam, mitévő legyek. Ismeretlen bolygón, magam maradtam egy teherhajóval, amit karban kell tartani, bevételhez kellett jutni, életfeltételeket kellett megteremteni. Mindezt 12 évesen! Túl sok esélyem nem volt.

Végül, valahogy túléltem az első pár évet. Érdekes dolgokat fedeztem fel, mint a legfiatalabb csempész, és lassan a fejvadászatot is kipróbáltam. Tudtam, éreztem, hogy szüleim nem erre a sorsra szántak volna, de túl sok választásom nem volt.

Múltak az évek. Megerősödtem, felnőttem. Sikerült nevet szereznem magamnak. Egy megbízás, ismét a szülőhelyemre, a Korribanra hívott. Gyanútlanul mentem, hisz nekem az a bolygó semmit nem jelentett. Soha nem gondoltam volna, hogy a valódi életem akkor, és ott fog elkezdődni…

Életem leghosszabb szakasza kezdődött a Korribanon.

Akkor még nem sejtettem, hogy mivel jár ez az út.

Élelmiszert szállítottam hivatalos forrásból, hivatalos helyre. A telepeseknek rendszeresen kellett az utánpótlás. Elég állandó, és mondhatni nyugodt megbízás volt. Leszámítva persze, hogy néha kalózokba botlott az ember. Ritkán, konvojokba tömörülve védtük egymást, mi, akik ezt a megbízást teljesítettük. Viszont gyakoribb volt, a magányos út. Lehet, jobban jártam volna, egy kis fegyvercsempészettel. Anyagilag biztos. De hát nem mindig lehet válogatni. Van, hogy egy hivatalos fuvar hozza meg a kívánt ügyfelet. Ebben reménykedtem magam is. Valaha itt, a Korribanon, virágzó civilizáció élt. Akkorra már csak köves, sziklás, sivatagos vidék, romokkal fűszerezve. Plusz néhányszáz telepes, a betelepített állataik, és katonaság a védelmükre. Hogy kitől kell őket védeni? Nos, néhány őshonos faj, nem éppen barátságos.

Ezenfelül a kalózok sem mindig csak az űrben támadnak. Van, hogy a telepeseket akarják fosztogatni, kisebb nagyobb sikerrel. Szóval, nem egy nyugodt vidék a Korriban. De maga a galaxis sem. Fel-feltűnnek pletykák, miszerint a Sith-jelenlét ismét kezd megerősödni, és hogy a Jedi rend ezt nem nézi jó szemmel. Naná, hogy nem nézték! Ki szereti a riválisokat? Riválisok vagy sem, sokan voltak, akik inkább választották az ő tanaikat, sokan hittek inkább a javakban, mint a Jedi dogmatikus tanaiban.

Igazán sosem gondoltam át, hogy a két fél közül kiknek volt inkább igazuk. Nem érdekelt. Legyen meg a magam haszna, és ennyi nekem elég. Kit érdekel a hatalmasok civakodása? Legfeljebb annyiból, hogy ebből hogyan lehet hasznot húzni. Bár már a kezdetekben lehetett sejteni, hogy a köztársaságnak, és híveinek, nem lesz könnyű dolguk. A Sith hatalma egységes. Köszönhetően az erőszaknak, az elnyomásnak, hisz nem akart, és nem is mert senki szembeszállni velük. Így megmaradt az egység, nem volt széthúzás. Ezzel szemben, a köztársaságban szinte sosem volt egyetértés, a demokráciának köszönhetően. Ez valahogy úgy működik: ”Ha egyszer lehet különvéleményem, miért ne lenne? Ha nem kell egyetértenem, miért tenném? Lehet vitázni? Tegyük!” Szóval, valahogy így képzeltem akkoriban. Hatalmasok egyik, másik oldalon.

És én.

Nincs béke, harag van!

Ember! Mond utánam! Mindazt mit tudnod kell már tudod! csak az örök igazság felfogása maradt hátra! Tehát mond utánam! Nincs béke, harag van!

Kábán, és szinte megbénultan bámultam magam elé. Nem tudtam, hol vagyok, elszállt az idő, eltűnt a valóság. Csönd, és sötétség ölelt körül. Kivéve egyet. Azt a hangot, ami itt volt a fejemben.

Nem értettem semmit, Mintha a tudatom elment volna valahova másfelé, de a testemet itt hagyta volna ebben a… Hol vagyok? Mi van velem? És ki, vagy mi ez a hang? Ha azt mondanám, hogy lassan kezdtek a dolgok derengeni, nos akkor hazudnék. Ugyanis hirtelen lett világos minden. Mint mikor egy adattárolót bedugsz a megfelelő aljzatba, és a kijelzőn megjelenik minden. Már csak tallózni, böngészni kell az adatok között. Már tudtam is mi következik. Hittem amit mondok. Hittem? Nem! Hinni, az kevés. Aki hisz, az bizonytalan! Mellette ott a tudat, hogy nem biztos hogy hitének tárgya, valóban úgy van, ahogy reméli. A hit bizonytalan.

Mert csak remél! Az akarat! A tudás! Ezek a biztosak! Tudni, hogy úgy van, ahogy akarod, vagy gondolod! Megtapasztalni valóságként azt, amit más hitnek él meg!

Ez az igazi hatalom! Ha ezt felfogjuk, szinte semmi nem állhat az utunkba! Szinte…

Tehát…

– Nincs béke, harag van!

– Nincs félelem, Hatalom van!

Lassan, és majdhogynem megrágva ismételtem a szavakat. Úgy éreztem belém ivódtak! Eszmék hatalomról, tudás, az igazságról! Megérteni, felfogni, elszánttá válni! Hullámokban hatoltak át rajtam ezek az érzések.

Mintha a végtelen űrben lebegnék, mintha maga a tudat tartana egyensúlyban. Vagy… Az Erő…

Felmerült bennem egy kép.

Egy kisfiú menekül egy Jedi elől, valahol egy barlangban tán… A Jedi végezni akar vele, és a fiú akarata az, ami mozdította a sziklát… Az erő ott van mindenütt…

Bennünk, és a tárgyakban. Minden élőben, de még a holtakban is. A kérdés csak az, hogy aki érzékeli, az hogyan tudja felfogni is! Más az, ha érzékeli, és szinte megijed a végtelen hatalmától, és megint más az, ha felfogja, ott van minden tettében, cselekedetében, gondolatában. És megint más, aki felfogja e hatalmat, de lekorlátozza az egyszerű bűvész-trükkök szintjére. Ezek a Jedik!

Hatalmukban állt volna mindaz, ami akár jó, vagy rossz, mert megtehető!

Megváltoztathatták volna a galaxis sorsát! Mert az erő bármire képes!

De nem!

Hagyták, hogy a dolgok maguktól tegyék azt, amit tenniük kell. Maradtak a levitáció, és más egyéb trükkök gyakorlatánál. Semmit nem tettek a galaxis népeiért, holott csak néhány gondolatukba került volna a béke, a jólét.

Akkora nagyszámú erőhasználó Jedi összpontosított hatalma, akár egy napot is létrehozhatott volna az űrtörmelékből, akár bolygókkal együtt. Vagy magát az életet is képesek lehettek volna megalkotni, egy kihalt planétán, ezzel új esélyt adva annak a fajnak.

De nem!

Ők a Jedi rend!

Nem szólnak bele a dolgok folyásába. Inkább csak csendben szemlélődnek, figyelnek, és megtapasztalják a változást, mit mások pusztulása jelent az erőben. De ezt is csak… Érzelemmentesen…

A hang ismét megszólalt:

– Nincs halál, halhatatlanság van!

Ismételtem. Nincs halál. Hisz az erő még erre is képes. Képes újraalkotni az elveszettet. Adni magából, akár energiát, akár anyagi szintű megújulást! Szinte minden Jedi, és Sith ismerte az erő gyógyító mivoltát, Használták is előszeretettel. De csak a Sith gondolta tovább. Ahol gyógyítani, akár sejteket, vagy DNS láncot megújítani képes az erő, miért ne adhatna új életet? Ez hát az örök élet! Ezt keresték annyian, hiába adva fel azt a keveset, mit a sorsuk kirótt rájuk. Feladva boldogságot, életet, szerelmeket… Mindent, csak hogy majd az örök életben megtalálják mindazt, amiért élniük érdemes lett volna. Elszalasztották.

Mert törvényszerűen ez a sorsa annak, aki tudatlanul hajszol egy célt, és fogalma sincs az elérésének módjáról!

Nincs halál, halhatatlanság van!

Megérteni a fizikai való létét, értelmét…

Felfogni, hogy az anyag, múlandó, de újra alakítható. Viszont az energia, az ERŐ örök! Elpusztíthatatlan! Ha a fizikai lét meg is szűnik, az erő nem vész el! Az ott marad, és él tovább! Ha elég erős marad ezen energiában a tudat, újjá tudhatja alakítani bármiképp a mivoltát.

Nevezzük ezt szellemnek, vagy bárhogy, de el nem múlik soha! És ott van még az a lehetőség, hogy mindez egyszer ismét fizikai valót öltsön. Csak rá kell jönni, érezni a mivoltára. Tudni kell! Nem hinni!

– Nincs gyengeség! Sötét oldal van! – visszhangozta a fejemben a hang, és én ezt is megismételtem…

Sötét oldal.

Csak azért, mert a világosnak nevezett elvakult dogmatikus felhasználásnak az ellentéte? Már ettől sötét? Ha jobban meggondolom, maga az univerzum is sötét. Sokkal kevesebb a fény, mint a sötétség. Az árnyak rajzolják ki a körvonalat, ha nincs sötét, akkor a fény ural mindent, és minden kivehetetlen lesz. Minden felismerhetetlen. Hogy lehet valami jó, ha nem ismerjük a rosszat? Sokan a sötét oldalt a gonoszsággal azonosítják. Sosem értettem miért. Az, mit mások gonoszságnak hisznek, lehet önmagában a könyörület is. A tisztán gonosz: érdektelen. Közönyös.

Talán még vágy sem uralja. Nincsenek érzelmek…

Csakhogy ez más, mint a Jedik érzelemmentes erőalkalmazása. Ez nem erőszakolt, ez tiszta. Mindezt idő felfogni. Most úgy éreztem van időm. Végtelen.

Határtalan. Örök. Sötét idő…

– Én vagyok a sötétség szíve!

– Nem ismerek félelmet!

– De félelmet okozok ellenségeimnek…

A hang sorolta tovább a SITH kódex tanait. Én ismételtem és megtettem mindent, hogy ugyanakkor meg is értsem a lényegét. Hogy elfogadjam. Bár ez nem annyira elfogadás, mint megismerés, és a tudás megszerzése volt. Elfogadni azt lehet, ami megváltoztathatatlanul igaz. Vagy elkerülhetetlen. Amit ráerőszakolnak az alanyra. Itt éreztem, nem erről van szó. A hang folytatta. Míg végül mindent elmondott a SITH tanairól. Hogy ez mennyi időt vett igénybe? Nos, fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy megszereztem egy új tudást. Szinte képesnek éreztem magam, bármire! A tudatom egy új szintre emelkedett. Felfogtam a múltam, a jövőm a jelenem

A jelenem.

Hol vagyok? Ki vagyok? Hogy kerültem ide?

Mikor a hang elhallgatott, elcsendesítettem magamban azt az áramlást, ami uralt. Minden gondolatom arra összpontosítottam, hogy lássam a múltam.

Sötétséggel kezdődött, majd hirtelen a nagy fényesség vett körül. Hangokat hallottam, egy síró csecsemőt. Én voltam az. Majd egy férfit láttam, aki ápol, gondoz, nevel. Láttam a férfi szörnyű halálát! Láttam magam, amint bosszút állok. Láttam, a magányos éveim, mikor, mint kezdő csempész és fejvadász megpróbáltam életben maradni. Láttam magam 30 egynéhány évesen, mikor a megbízást elfogadtam, az élelmiszer szállításra a Korribanon. És láttam magam, amint egy ősi SITH sírba megyek, keresvén az ott ásatásokat végző telepesek vezetőjét, hogy vegye át a szállítmányt. Láttam még egy megnyíló csapóajtót a lábam alatt…

Láttam a sötétséget, mi akkor körbefogott. A sötétséget, mi hirtelen, erős, és szinte tapintható volt…

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem a verem fenekén. Annyi valahogy eljutott a tudatomig, hogy senki nem keresett… Nem érte meg egyetlen emberért kockáztatni.

Nem tudom mennyi idő volt. Valahogy lényegtelenné vált minden. A tér, az idő, minden összemosódott. Még önmagam is feloldódtam a végtelen semmiben.

Kezdtem mindent megérteni.

Meghaltam.

Életem a csapóajtó megnyílásával véget ért. Már csak az erőben léteztem. Ezért e fura, lebegő, testetlen érzés, ezért van, hogy csak hallom a hangot.

Felmerült egy kérdés bennem. Az idő kérdése… Lassan felfogtam a hangtól tanultakat. Megértettem mindennek a miértjét.

Felfogtam a nagy, és örök igazságot! Az erő az egyetlen örök!

Át kellett értékelnem mindent. Kezdve a lét alapvető kérdéseivel. Megpróbálva érzékelni a környezetem. Megpróbálva szellemé válni. Valahogy materializálódni, mint az ősi legendák szellemei.

Lassan ment. Előbb látnom kellett, felfogni a környezetemet. Ez majdhogynem simán ment. Mindössze el kellett hinnem, hogy látok, és fel is fogom a látottakat. A hallás már nehezebb volt. De lassacskán, mint vízhangot, majd mint tiszta, csengő zenét, sikerült felfognom egy ritmusos zajt… Mintha egy vízcsepp eset volna egy tóba. Mint mikor a cseppkőről lehull az őt építő víz egyetlen cseppje. Majd újra, és újra… Végül mindez párosult a látvánnyal. Egy barlangot láttam, ahol a sziklákról csepegett egy földalatti tóba a víz.

Valahonnan fény szűrődött be, és szinte égetve vakított. Még nem láttam a forrást, de a tudatom már felfogta az irányt. Kezdtem lassan érzékelni az időt, kezdtek ismét jelentéssel bírni a dolgok. Kezdett rémleni mindaz, amit a hang belém táplált, mint egy adatot a komputerbe. Lassan kezdett minden visszaállni, a megszokott mederbe.

Egyetlen kivétellel.

Nem volt fizikai valóm…

Ahogy visszanéztem arra a helyre ahol talajt értem, nagyon megdöbbentem. Egy kicsavarodott tartásban ott lévő csontváz törött maradványai, és néhány foszladozó rongyfoszlány jelezték a helyet, ahol kiszállt belőlem az élet.

Ekkor tudatosodott bennem, hogy mennyivel több idő, mit elvesztettem, mint azt képzeltem. A végtelen csendet, a néha lehulló vízcseppek, és lassan a mélyből felbukkanó gondolataim kavalkádja törték meg.

Véglegesen, és végérvényesen átalakultam.

És a folytatás:

http://sithbirodalom.ucoz.hu/blog/darth_radix_tortenete_i_fejezet_ii_resz/2012-07-15-26

35 ÉVES A STAR WARS Felvonulás Budapesten

BAT — Mon, 28 May 2012 12:46:46 GMT

Az erő szolgáljon minden érdeklődőt!

A május 25.-i felvonuláson annyi jó élményben, kalandban volt részünk, hogy azt egyetlen összefoglalóban nem lehet elmondani!

Meg sem próbálom!

Inkább beszéljenek a képek róla, a teljesség igénye nélkül, mivel többszáz fotó készült.

Amiket most ide felrakok, az egy igen szubjektív szempontból végzett válogatás.

Jó szórakozást a képekhez!

2012 MAY the 4th VITH YOU

BAT — Sun, 06 May 2012 06:56:59 GMT

Eljött 2012 május 4.-e. Vártuk már ezt a napot. Ismét jelmezre fel, és ünnepeljük a nagy kedvencet!

Erre az ünneplésre mi adhat nagyobb okot, minthogy nem csak az éves STAR WARS nap jött el, de idén

lett 35 éves maga a STAR WARS! Hisz ha úgy vesszük, az első film megjelenése, egyben a teljes történet kezdete is.

Így úgy gondolom, nem csak az azóta EP.IV néven közismert filmet, de az egész STAR WARS születését ünnepelhetjük

ebben az évben!

És most nézzük a negyedikei eseményeket.

Egy érdekesség. Nem csak mi ünnepeltünk ezen a napon, hanem a NEMZETKÖZI MOTOROS NŐK szövetsége is.Vagy NŐI MOTOROSOK? Őszintén annyira meglepett hogy van egy ilyen egyesület, hogy nem jegyeztem meg pontosan a nevét.

Mindenesetre, Egy másik kedvenc Sci-fi-ből származó idézet jutott az eszembe miközben néztem őket: "Dögös motor"

Na persze nem csak a motorok voltak dögösek... Mindenesetre, igencsak jó fej társaság volt! Mint kiderült, a javarészük

Nagy STAR WARS rajongó. A véletlen úgy hozta, hogy ők is a Budapesti Hősök terén találkoztak. És természetesen, az őket felvezető motoros rendőrök közt is volt nő.

Felajánlottam neki, hogy (mint megbízható JEDI) cseréljünk fegyvert, de valamiért nem ment bele...

Ugyanis ezen az összejövetelen, a toros jedi páncélba mentem. Időközben arra is rájöttem, hogy a BKV ellenőröknél a kisföldalattiban, működik az elmetrükk. Nem kérték a jegyet, vagy a bérletet, nem voltak kíváncsiak rá! :D

Hát, keltettünk feltűnést az utasok között rendesen! A végén, még egy leánybúcsúztatóra is kaptunk meghívást. Ha oda nem is mentünk el, de pár közös fotó készült a lányokkal. Na igen. Fotók. Sajnálatos módon, nem sikerült minden egyes történésről képet készíteni, de az itt lévő fotók is mutatják a jó hangulatot!

Nagy köszönet egyik rajongótársunknak, Csatordai Mónikának, amiért az általa készített fotókat, a rendelkezésünkre bocsájtotta. Köszönet még Masa Solo SITH társamnak is, a netről levadászott képekért!

És most jöhetnek a fotók, a teljesség igénye nélkül:

Őszintén szólva, nincsenek azok a képek, vagy beszámoló, ami igazán vissza tudná adni azt a hangulatot ami uralkodott ezen a napon.

Elvégre Budapesten a Hősök tere, a STAR WARS HŐSŐK TERE lett egy kis időre!

És hát ezzel semmi nem versenyezhet!

STAR WARS THE OLD REPUBLIC INGYENES HÉTVÉGE

BAT — Sat, 17 Mar 2012 04:50:40 GMT

Másodszor is neki veselkedtem, és alig pár óra alatt,( este 7-kor kezdtem, és hajnali fél 4 volt, mire elindult a játék...) máris egy SITH inkvisitor bőrében próbáltam megérteni, az angol szöveget... Azt tudom, hogy az csakis az én hibám, hogy nem tudok angolul!

De az már a játékok forgalmazóié, hogy nincs még csak lehetőség sem a magyarításra!

Szinte egy árva kukkot sem értettem belőle! Végül feladtam, mert ez így nem élvezetes!

Az már bizonyos, hogy ez a játék az én számomra, egyetlen centet sem ér!

De hogy jót is mondjak róla! A zene igazán hangulatos! A karakter alkotás lehetőségei közt van pár egészen mutatós is. Viszont az igazán látványos beharangozó, és átvezető animációk mellett, elég rondára sikerült maga a játék! Igazán összhangba hozhatták volna a kettőt! Bár némi hangulat van a megjelenítésben, de ennyi játék élmény után, túl sokat nem láttam.

Azt érdekesnek tartom, hogy az elején kapjuk azt a fény furkósbotot vagy mit... (ahogy említettem, természetesen SITH voltam...)

Érdekes, hogy eddig sem a filmekben, sem az EU-ban nem találkoztam hasonlóval sem.

Az irányítás kicsit össze-vissza, szokni kell. Valószínűleg, mire lejár az ingyenes hétvége, addigra meg is lehet szokni.

De azt hiszem, ezt már nem fogom megtudni.

Pillanatnyilag úgy áll a dolog, hogy ennek az ingyenes hétvégének, egy igencsak jól irányzott uninstall fog végetvetni!

Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy legközelebb ez a borzalom,(STAR WARS THE OLD REPUBLIC MMO) majd akkor kerül vissza a gépemre, ha minimum magyar nyelvű, és full INGYENES lesz!

Addig, maradok az EREDETI KoTor játékoknál! Az legalább MAGYARÍTHATÓ!

BAT

KI KICSODA...

BAT — Mon, 12 Mar 2012 12:16:41 GMT

KI KICSODA...

John Williams, akinek zenéin generációk nőttek fel

"Csillagok Háborúja, Harry Potter I.-III., Jurassic Park, Ryan közlegény megmentése – csakhogy néhány korszakalkotó darabot említsünk, melyeknek közös tulajdonsága, hogy zenéiket John Towner Williams szerezte.

Színészcsalád tagjaként, 1932-ben, az USA-ban látta meg a napvilágot. Szüleivel 1948-ban Los Angelesbe költöztek, ahol a Kaliforniai Egyetemen tanult zeneszerzést, majd három, a légierőnél töltött év után New Yorkba ment a Juilliard Egyetemre, hogy zongorázni tanuljon. A New York-i ideje alatt dzsesszzongoristaként klubokban dolgozott.

Karrierje az 1960-as években kezdődött, amikor visszatért Los Angelesbe. Jerry Goldsmith és Elmer Bernstein mellett tanulta a szakmát, ezen kívül tv-sorozatokhoz írt zenéket, amiért már akkor két Emmy-díjat kapott. Az igazi áttörést azonban a Hegedűs a háztetőn hozta meg, ugyanis 1971-ben filmzenei Oscar-díjat kapott érte. Innentől kezdve egyenes út vezetett felfele. Ismeretséget kötött Steven Spielberggel (1974) és már a második munkájukkal, a Cápával kasszasikert értek el. A thriller műfaj képviselőiben ekkor tudatosult végleg, hogy nem elég a hátborzongató képsor, a zenének is hatásosnak kell lennie. Rendezőbarátjával számos további filmet készítettek, mint az Indiana Jones tetralógia (1981, 1984, 1989, 2008), az E.T a földönkívüli (1982), Jurassic Park(1993), vagy a Schindler listája (1993). A hetvenes évek végén további két rendezővel készített meghatározó filmeket. George Lucas akkoriban épp zeneszerzőt keresett újonnan készülő filmjéhez, a Star Warshoz, Steven Spielberg beajánlotta őt. A kooperáció óriási sikert hozott, mind a film, mind a score számára. A Star Wars filmzenéje lett minden idők egyik legnépszerűbb felvétele, Williams 1977-ben meg is kapta a legjobb eredeti score-nak járó Grammy-díjat. Egyik hallhatatlan darab után jött a másik, egy évre rá Richard Donner producerrel együtt elkészítették a Supermant, mely a Star Wars után John Williams második legismertebb zenei darabja. A 2000 után készített zenéi között találjuk a Harry Potter első három részét, az Egy gésa emlékiratait, vagy aVilágok harcát.

Az említett alkotásokkal együtt közel 80 film score-ját komponálta és ő jegyzi négy olimpiai játék (1984, 1988, 1996, 2002) zenéjének fő témáját is. John Williams egy élő legenda, aki ötször kapott Oscar-díjat, négyszer Golden Globe-ot, húszszor Grammy-díjat és 2009-ben megkapta a Művészetek Nemzeti Érdemérmét, amiért a szimfonikus zenével ennyit tett a mozgóképért. Művein generációk nőttek fel, és olyat hozott létre, ami remélhetőleg sose merül feledésbe."

Idézet a campusonline: HARMADIK DIMENZIÓ című cikkéből.

Csempészek a pácbam

SkyHawk — Wed, 07 Mar 2012 18:37:18 GMT

Bár ez nem sith történet, de ha jól rémlik, itt szívesen látnak bárkit, aki SW rajongó, ezért gondolom, belefér egy csempészekről szóló kis fanfict.

Csempészek a pácban

Első fejezet

A Tatooine. Mos Eisley. A bolygó kikötővárosa. Az alvilág virágzó központja.
Az ötvennégyes dokkból egy magas férfi lépett ki. Szinte földig érő, barna ballonkabátot viselt. Hosszú, világosbarna haját hátul összefonva hordta. Az övére függesztett pisztolytáskákban két DC-17-es stukker lapult. Klónháborús fegyverek. A férfi nem volt idős, talán harminc-harmincöt éves lehetett. Céltudatosan, egyenesen előre meredve haladt a poros utcán. Pontosan tudta, hova kell mennie. De megállt egy pillanatra. Villámgyorsan a pisztolyáért nyúlt, célzás nélkül hátralőtt. Egy speeder bike zúgott el, pár centire a testétől. Néhány méterre egy páncélos twi’lek feküdt a homokban. Egy fejvadász. A férfi elrakta pisztolyát és folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Nem foglalkozott a rá vetülő rémült, vagy éppen gyilkos pillantásokkal. Csak ment tovább. Egyenesen Chalmun Kantinja felé.

Chalmun Kantinja híres volt színes forgatagáról. A Galaxis különböző fajainak bemutatója is lehetne. Voltak itt bit-ek, twi’lek-ek, emberek, zabrakok, rodiánok, szóval mindenféle fura szerzet. Az ötvennégyes dokkból érkező férfi belépett az ajtón. Nem furcsállta a színes felhozatalt, láthatóan hozzászokott már.
Egyenesen a pulthoz lépett.
- Egy alderaan-i sört – szólt a csaposnak. Az elérakott egy üveget, a férfi pedig odadobott néhány kreditet. Megfordult, nekitámaszkodott a pultnak. Végighordozta tekintetét a társaságon. Valakit keresett. Pontosabban valakiket. Megakadt a szeme az egyik sarokasztalnál ülő két emberen. Egy sapkás, barna dzsekit viselő férfi ült kívül, előtte egy üveg rummal, amit néha-néha meghúzott. Mellette egy csinos, fekete hajú lány foglalt helyet, barna mellényt és egy fehér inget viselt. Láthatóan veszekedtek valamin. A pultnál álló férfi elmosolyodott.Megvannak. Még nem ment oda, tovább figyelt. Egy idősebb, fekete mellényt, fehér inget és combján két DL-44-est rejtő pisztolytokot viselő férfi lépett oda az asztalukhoz, majd ő is helyet foglalt.
Egyben a társaság – gondolta.
Az üvegből kiitta a maradék sörét, majd levágta a pultra az üres sörösüveget. Megindult a három személy felé. Mikor odaért, a fiatalabb férfi rögtön kiszúrta.
- Rion? Rion Starborn? Üdv, öregem! – köszöntötte, majd felállt és megszorította a kezét.
- Üdv Dron, Schiffert, Rukia – köszönt vissza, kissé biccentett, mikor a lányhoz ért.
- Gyere komám, ülj le ide! – szólt neki az idősebb férfi, akit Schiffertnek hívott. Rion elfogadta az invitálást és leült Schiffert mellé.
- Rég láttunk, te űrkalóz. Mi járatban erre? – kérdezte a fiatalabb férfi, teljes nevén Dron Skyhawk.
- Titeket kerestelek. A segítségetekre lenne szükségem.
- Kezd érdekes lenni – mondta Dron. – Mégis miben?
Rion beljebb hajolt, az asztal közepe felé. A három másik csempész ugyan ezt tette.
- Fűszerről van szó. Sensostim - a két férfi szeme elkerekedett. A legdrágább fűszer a Galaxisban.
- Mekkora mennyiségről van szó? – kérdezte mohón Schiffert. Fejben már számolgatott. A profit mindig is gyengéje volt.
- Nagyjából harminc láda. Ord Pardronon felpakolunk, elvisszük a Chommel-szektorba, visszamegyünk, eltesszük a lóvét. Ennyi a dolgunk.
- Így egyszerűnek hangzik – elmélkedett Dron. – De a Chommel-szektort elég rendesen őrzi a Birodalom.
- És miért kell a mi segítségünk? – kérdezte szúrós tekintettel Rukia. – A StarHawk-al meg tudod csinálni, nem?
- Őőő… Igen. Van egy kis gond vele – mondta Rion lesütött szemmel. – A legutóbbi melónál kissé összerúgtam a port Jabbával. Rossz szállítmányt rakodtak a hajóra, nem az én hibám. De Jabba lefoglalta a hajómat, és azt várja, fizessek, hogy visszaadja. Mellesleg jó pár fejvadászt is a nyakamra küldött.
- Vagyis azért akarod a segítségünk, hogy megszerezd a pénzt a hajódra. Értem – mondta Rukia megértően. – Én benne vagyok.
- Ahogy én is – szólt vigyorogva Dron. – Schiffert?
- Mond csak, Rion, mennyi haszonra számíthatunk? – kérdezte Schiffert, és várta a kielégítő választ.
- A teljes ár negyven százaléka a miénk lenne. Ezt elosztanánk negyven-hatvan arányban, mivel ti vagytok többen.
Az idősebb csempész számolgatott, majd egy bárgyú vigyor ült ki az arcára.
- Benne vagyok – mondta és megrázta Rion kezét.
- Akkor irány a hajóm, srácok! – szólította fel őket. – De előtte koccintsunk a leendő sikerre!
Mind a négy csempész kapott egy pohár koréliai rumot, koccintottak, majd lehúzták.
- Ez jól esett – lehelte elégedetten Rion. – Mehetünk!
És a négy csempész megindult Dron szépsége, a Hero Hawk felé…

Második fejezet

Négy ember bandukolt Mos Eisley koszos, homokos utcáin. Nem sokan vettek róluk tudomást, senki nem figyelte, mit beszélnek.
- Hányas dokkban is van a hajód, Dron? – kérdezte Rion.
- Harmincegyes. Kicsit sokat kell gyalogolni.
- Aha. Schiffert hajója?
- Őőő… - Schiffert kissé feszengett, láthatóan ideges volt. – Javítás alatt. Dron egy kissé… összetörte.
Rion felhúzta a szemöldökét.
- Nana, te tehetsz róla. Ha egyszer ideadod, ne rángasd folyton a másik kormányt! – vágott vissza a fiatalabb csempész.
- Még, hogy én? Ha nem vetted volna észre, a becsapódástól mentettem meg magunkat! Többet nem adom a kezedbe a kormányt!
- Schiffert, ne veszekedj Dronnal ennyire, azt csak nekem szabad! – ordította le Rukia Schiffertet, nevetésre ingerelve a bandát.
- Ezért szeretek veletek lógni – mondta vigyorogva Rion. – Meghozzátok az ember jó kedvét.
- Köszönjük az elismerést – hajolt meg Rukia, újabb hahotára késztetve a srácokat.
- Mégis mi ez a hangzavar, emberek? – hangzott fel a hátuk mögül egy torzított hang.
Megfordultak. Három birodalmi rohamosztagos állt mögöttük.
- Nevetgélünk, biztos úr – válaszolt Rukia. – Talán nem szabad?
- Rendbontóknak tűnnek – mondta a katona. – Csak nem részegek?
- Talán sörszagot érez? – kérdezte Rion. – Egyszerű járókelők vagyunk.
- Gyanúsak nekem – folytatta tovább a katona. – Hová igyekeznek?
- A hajómhoz – szólt Dron, a lehető legnyugodtabb, kissé talán lenéző hangnemben. – Elhagyjuk a bolygót.
- Aha. És hová mennek?
- A Coruscantra – válaszolt változatlan hangnemben Dron. – Talán nincs megtiltva, hogy elutazzunk.
- Nem, nincs – válaszolt kelletlenül a rohamosztagos, kissé érződött a hangján, hogy zavarban van. – Akkor menjenek, ne is lássam magukat!
- Köszönjük, hogy továbbenged – sziszegte mérgesen Schiffert, majd elindultak.
Mikor a katonák már az utca másik végén jártak, a csempészek folytatták a beszélgetést.
- Ez mégis mi akart lenni? – tette fel a kérdést Rion.
- Véletlenszerű ellenőrzés – szólt Rukia. – Mióta egyre nagyobb méreteket ölt a lázadás, mindenkit ellenőriznek, aki egy kicsit is gyanús nekik. Engem eléggé idegesít, már negyedjére „ellenőriztek” minket. Legszívesebben helyben lekaszálnám őket. – mondta fenyegetően és vibrokardja markolatára tette a kezét.
- Veszélyes lány vagy, ugye tudsz róla? – poénkodott vele Rion.
- Ezért vigyázz velem – szólt vissza, csalfa kis mosollyal a száján. Dron egy pillanatra szúrósan nézett mindkettőjükre. Rion egyből levette, hogy a férfi nem csak barátságot érez a lány iránt.
Tőlem nem kell tartanod, barátom. Nincs olyan lány, aki újra megdobogtatná a szívem… – gondolta.

A Hero Hawk belterében egy gyönyörű, kék bőrű twi’lek nő ellenőrizgette a műszereket. Thala, Schiffert társa. Mikor a többiek elmentek, nem akart velük tartani. Jobbnak látta, ha valaki vigyáz a hajóra. De nagyon unatkozott közben. Inkább ellenőrzött mindent, hogy rendben működnek-e. Közben Schifferten gondolkozott. Úgy fél éve mentette meg a férfi Rylothon. Rabszolgaláncra kötötték, próbálták megtörni. De ő nem engedett, hiába verték. Schiffert felfigyelt erre. Mikor a rabszolga-kereskedők kezdték leszaggatni a ruháit, hogy magukévá tegyék, Schiffert közbelépett. Lelőtte a hat férget. A többi hajcsár azonnal lőni kezdett rá, de nem hagyta magát. Thala odafutott mellé. Mikor mind holtan estek össze, Schiffert felvitte a hajójára, a Shadow Handra. Örökre kitiltották őket a Rylothról, de nem bánta egyikük sem. Thala eleinte úgy hitte, Schiffert magának akarta és ezért mentette meg, de rájött, hogy a férfi megsajnálta és tisztelte ellenállásáért. Idővel összeszokott páros lettek, túl voltak már több balhén. Thala túlságosan is kötődött már társához. Ez túlmutat a barátságon. Igen, gondolta, beleszerettem. De a gondolatait megakasztották a kintről jövő hangok.
Abbahagyta az ellenőrzést, és leszaladt a rámpán.
- Végre megjöttetek! – szólt oda az érkező négy csempésznek, és kiszúrta Rion-t. – Üdv, Rion, mi járatban?
- Hello, Thala. Arról lenne szó… - kezdte, de Dron beléfojtotta a szót.
- Thala, ellenőrizted a hiperhajtóművet? – kérdezte gyorsan Skyhawk.
- Igen, 10 perce néztem meg. De mi…
- A pajzsokat, a létfenntartó rendszert?
- Igen, mindent átnéztem. De miért…
- Rendben, akkor készen áll a hajó az indulásra.
- Schiffert, mi ez a sietség? – kérdezte a másik csempészt a nő.
- Arról lenne szó, hogy van egy kisebb melónk. De a részletekről őt kérdezd – mutatott Schiffert Rionra.
- Nos? – kérdezte szúrós tekintettel Riont Thala.
- Szóval, lenne egy zsíros fűszerszállítmány, a Chommel-szektorig. Ebben kellene a ti segítségetek.
- Megőrültél?! – hisztériázott a nő. – A szektor tele van birodalmiakkal!
- Azt hiszem, tényleg megőrültem.
- Nyugi kislány, nem lesz gond! – karolta át Schiffert. – Gondolj a fizetségre, elég nagy pénzt kaszálhatunk.
- Nem győztél meg. De mehetünk.
- Akkor mindenki a hajóra, indulunk! – kiabált Dron, majd Rukiával együtt beszaladt a pilótafülkébe.
A többiek leültek a hajó közepén lévő ülésekbe és várták az indulást, miközben bizakodtak, hogy Dron és Rukia nem mennek neki semminek felszállás közben…

Harmadik fejezet

A Hero Hawk lassan felemelkedett a dokkból. Dron biztos kézzel kormányozta a hajót, ismerte, mint a tenyerét. Mióta csempészkedik, ezt a gépet használta. Vérbeli koréliai férfi. Lehet, hogy őrült módjára tud vezetni, de halálosan jó. Majdnem annyira, mint Han Solo. És ezt tudta, kissé egoista volt. Rukia sokszor a szemére hányta. De Dron nem változtatott ezen. A személyiségének része volt. Másoknak nem ártott vele, Rukia is csak csipkelődésből dörgölte az orra alá. A csempészkedést nem tartotta bűnnek soha. Utálta a Birodalmat és jobban tetszett neki, ha kárt tehet Palpatine-nak. Büszke volt a munkájára. Akárcsak a hajójára. Az öreg Hero Hawkra.

Sok éve Dron Skyhawk egy egyszerű pilóta volt, a Korélia-rendszerben. De átverték és belekeveredett, akarata ellenére, egy fűszercsempészetbe. Nem tudta mit szállít – csak a profit érdekelte, amit kapott volna érte. De, mikor megérkezett Koréliára, és leadta volna az árut, lekapcsolták a birodalmiak. Egy pilótatársa, Dress Fartez küldte rá a rohamosztagosokat. Pusztán irigységből, mert ő nem volt olyan jó pilóta. Dron szorult helyzetbe került. Ha elkapják, büntetőtáborba küldik. Jobb ötlete nem lévén, sugárvetőt rántott, és halomra lőtte a katonákat. Menekülőre fogta a dolgot, Igazmondó Toryl Használthajó-udvarába ment, hogy hajót szerezzen és elmenekülhessen. Nem volt túl sok kredit nála, de egy olcsó hajó kijött belőle. Ahogy válogatott, meglátta a gyöngyszemet, egy Dynamic BU-4800-as teherhajót, kisebb fegyverzettel. Elég rossz állapotban volt, de repült és ez volt a lényeg. El tudott menekülni a Koréliáról. Beállt csempésznek, a hajót pedig elkeresztelte Hero Hawknak, azért, mert képes volt lerázni vele a ráküldött TIE vadászokat. Több átalakításon esett át a hajó – hajtóműrendszer teljes cseréje, új hiperhajtómű, erősebb lézer a lövegtornyokra, két kiengedhető automata sugárágyú a pilótafülke aljára, oldallézerek teljes cseréje. A hajó teljes fémesszürke borítása le lett festve sötétkék-szürke kombinációjára, így igazán dögös színekben pompázott a Hero Hawk. A gyártóját nem tudta a gazdája – valószínűleg több évtizede csődbe mentek –, csak azt, hogy a hajó nyolcvan éves. Egy ilyen öreg roncsból készült el a Galaxis leggyorsabb hajóinak egyike. Nem érdekelte Dront, hogy összesen csak negyven tonna rakományt bír el, hogy más pilóták lenézték, mert ősrégi volt. Szerette a hajót, ez volt a lényeg.

- A légkört elhagytuk. Készülj az ugrásra, Dron – szólt rá társára Rukia.
- Vettem. Irány az Ord Pardron – mondta Dron, és beállította a koordinátákat.
Néhány percnyi repülés után jelzett a műszerfal, elhagyták a gravitációs teret. Skyhawk meghúzta a hiperhajtómű karját. A csillagok csíkokká váltak a gyorsulástól, és egy kék, fénylő csövet alkottak. Beléptek a hipertérbe. A robotpilóta átvette az irányítást, nem volt szükség már rájuk. Hátramentek a többiekhez.
- Félóra és megérkezünk - szólt Dron. – Álneve és papírjai mindenkinek vannak?
- Horrad Stroff, teherpilóta – adta a választ Schiffert, és megmutatta hamis igazolványát.
- Carder Vertar, utazó – osztotta meg álnevét Rion is.
- Fenter Thal, gépész – vetette oda Thala, láthatóan rossz kedvel.
- Allisha Jaiten, másodpilóta – szólt Rukia. Rion csodálkozva hallgatta a keresztnevet. Láthatóan kissé elszomorodott.
- Corran Mittalhead, teherpilóta és született császár – dobta be saját álnevét Dron, megnevettetve a bandát. Rukia nevetés közben fejbe is vágta.
- Hé!
- Ne nagyzolj itt, te, repülő bantha! – szólt be neki megjátszott haraggal.
- Oké-oké, most tíz percig nem nagyzolok.
- Ez tőled eredmény – vigyorgott rá a lány.
- Na, Rion, vázold fel nekünk még egyszer az egészet – szólt oda Schiffert.
- Ahogy megérkezünk az Ord Pardronra, a fővárosban leszállunk. Tizenhetes dokk, majd én navigálok. Ott felpakolják az árut, mi elmegyünk a Chommel-szektor egyik bolygójára, azt majd indulás előtt tudjuk meg, melyikre is. Ott lepakolunk, megkapjuk a teljes rakomány árát, visszavisszük, és megkapjuk a pénzünk. Ennyi a dolog.
- Hmm. Visszafelé a birodalmi ellenőrzéssel lehet gondunk – elmélkedett Dron. – De bízzatok a hajómban. Sok dolgon van ez már túl, gyerekjáték neki.
- Nem azt mondtad, hogy tíz percig? – szólt rá Rukia, összehúzott szemmel.
- Hej, kislány, csak az igazat mondtam – védekezett Dron.
- Jól van, te majom, elnézem.
Rion odafordult Schifferthez.
- Ezek mindig veszekednek? – kérdezte tőle.
- Állandóan. De sose gondolják komolyan. Olyanok, mint egy házaspár.
- Hé! – Rukia jól hallotta Schiffert szavait. – Én meg Ő? Megőrültél te?!
- Miért, talán nem jól mondom?
- Nem! Nem mondod jól! – ordította le Rukia. Ránézett Dronra, az meg csak röhögött. - Mit nevetsz, te űrjáró császárjelölt?
- Semmi-semmi – próbált hárítani Dron, de Schiffert nem hagyta.
- Ugyan, komám, mondd az igazat. Nem vagy közömbös Rukia felé, mi? – kérdezte Schiffert kaján vigyorral.
- Ezt meg honnan a francból szeded?!- hüledezett Dron. A feje tiszta vörös volt.
- Látszik rajtad. Tudom, hogy… - Rukia nem hagyta befejezni a mondatot, mert fejbe vágta az idősebb csempészt. - Hé, ez fájt!
- Megérdemled – szólt neki. Thalara nézett, aki a kis társaságtól elfordulva ült. – Mi a baj, Thala?
- Csak azon merengek, miért lehet ezeket mindenbe belerángatni. Dron kalandvágyó, bármilyen veszélyesebb munkát elvállal. Schiffert meg a profitra megy, túl mohó – mondta elgondolkozva. – Nem is tudom, miért vagyok még itt. De ha nem lennék, tuti nagy bajban lennétek.
- Az már igaz. Jó párszor otthagytam volna a fogam, ha nem mentesz ki – mondta neki Schiffert.
Thala mosolygott egyet.
- Őőő… Srácok – szólalt meg Dron, valami fura hanglejtéssel.
Mikor mindenki rá figyelt, kimondta, amit szeretett volna.
- Letelt a tíz perc. Most már megint én vagyok a kirá… - nem tudta befejezni, mert Rukia úgy fejbe vágta, hogy a sapkája is leesett. – Ha még egyszer fejbe csapsz, kidoblak az űrbe!
- Utána meg sajnálkoznál, hogy nem mész semmire egymagad – mondta a lány egy kis mosoly kíséretében.
- Igaz – válaszolt Dron. Szégyellte magát.
- Gyere, ellenőrizzük a pilótafülkét – hívta a lány.
- Oké, menjünk. Te meg ne kombinálj folyton, Schiffert!
A megszólított ült tovább vigyorogva, ha megszólal, lehet, megint kapott volna a fejére.
Rion elgondolkozva ült. Összeillik ez a két emberke. Jó látni ezeket a csipkelődéseket. De szomorúsággal is eltöltötte. Tizenhat év. Ennyi telt el a Klónháború vége óta. Rion nem beszélt senkinek erről. Azóta egyedül van. Elvesztette a lányt, akit szeretett…

- Emberek, megérkeztünk! – kiabált ki Dron a pilótafülkéből. – Rion, gyere előre!
Rion kizökkent gondolataiból, és bement a pilótafülkébe.
A kék cső csíkokra bomlott, majd a csíkok csillagokká váltak. Előttük az egyhelyben álló Ord Pardron terpeszkedett, az űr sötétjében…

Negyedik fejezet

- Ahogy elnézem, jó helyen járunk – mondta elégedetten Rion.
- Remélem is. Sose jártam a bolygón – szólt Rukia.
- Ord Pardron… Még a nevem is benne van a bolygó nevében! Ez a szerencsénket jelzi, tudom! – örült meg Dron.
- Nincs olyan, hogy szerencse – motyogott elgondolkozva Rion. – De igazad van, tényleg benne van.
- Csak nem hiszel az Erőben? – csodálkozott el Dron.
- De, hiszek benne. Tudom, elítéled. De te miben hiszel?
- Én? A vallásokban, azokban nem. Nem látom a teremtőt, nem érzem, nem tudom kimutatni. Tehát nem létezik. Az egész Galaxis szerencsés véletlenek sorozata során alakult ki, nem valami nagy istenség keze nyomán. Ha úgy vesszük, én a véletlenben és a szerencsében hiszek.
- Értem. Hát, embere válogatja a hitét, nem igaz? – kérdezte erőltetett mosollyal Rion.
- Így van. Ettől vagyunk egyéniségek, Másban hiszünk, más az észjárásunk, máshogy nézünk ki. Mindenki más valamiben, mint a többi. Mindenki egyedi. Csak hát, vannak egyedibbek, például én – dőlt hátra elégedett arccal.
- Megint ez az önimádat. Ezért van szükséged rám, mindig azt hiszed, te meg tudod csinálni, félúton kiderül, hogy mégsem, és húzhatlak ki a bajból újra – mondta maga elé Rukia.
- És ezért vagyunk mi társak, nem igaz, kislány? – vigyorgott rá, miközben megsimogatta a fejét.
- Igazad van. De köszönöm, elég lesz, összeborzolsz – nyomta el gyengéden Dron kezét, miközben mosolygott. – Hátramegyek a többiekhez, ha nem baj. Úgyis Rion tudja, hova is kell leszállni.
A lány kiment, a két férfi tekintete követte. Van valami abban, amit Schiffert mondott – gondolta Rion.
- Ülj le, ne álldogálj mindig – ajánlotta Rukia megürült helyét Dron.
- Oké. Délnyugatra menj, a város Detrozte.
A Hero Hawk belépett az Ord Pardron légkörébe. Rion utasítása szerint délnyugatra tartott, egy kisebb kikötő felé. Miközben átrepültek felette, nézegették a tájat. Tiszta, legtöbb helyen érintetlen vidék. Várost, vagy egyáltalán valami emberi alkotást ritkán látni. Szép hely.
Közeledtek Detrozte városa felé. Messziről látszottak a kiemelkedő, szürke épületek és a hosszú sorba rendezett dokkok. A központ körül hatalmas, de egymástól távol eső házak terültek el, kifelé haladva egyre ritkásabban. Telepesek házai. Farmok. A Hero Hawk kommunikátora bejövő hívást jelzett.
- Itt a Detrozte űrkikötő, kérem, azonosítsák magukat.
Rion válaszolt.
- Itt Carder Vertar és Corran Mittalhead. Elvállaltunk egy megbízást egy bizonyos Grosh Jorkterz-nél, aki a tizenhetes dokk tulajdonosa.
- Várjanak egy pillanatot, ellenőrzöm.
Néhány perc telt el, senki nem szólalt meg. Rion és Dron türelmetlenül egymásra pillantottak.
- Rendben, leszállhatnak a tizenhetes dokkban.
- Köszönjük – mondta Dron, majd bontotta az adást. – Eddig simán megy.
- És remélhetőleg végig így fog menni.
- Ha meg nem, itt van ez – tapogatta meg a DL-44-esét.
- Meg ez a kettő – mutatott DC-17-eseire Rion.

Rukia felbukkant a hajó közepén. Mindenki készen állt a leszállásra. Thala idegesen ellenőrizte sugárvetőjét, ellenben Schiffert teljesen nyugodtan ült.
- Srácok, el ne felejtsétek, itt álnevet használunk – mondta nekik Rukia, miközben az ülésekhez sétált.
- Vettem, hölgyem. Már a zsebemben érzem azt a sok kreditet – motyogott maga elé fanatikusan Schiffert.
- Azért ne legyél ennyire biztos a dologban. Rossz előérzetem van – vetette oda Thala, de rájuk se nézett.
- Mindig ezzel jössz. Nekem nincs rossz előérzetem, csak azt érzem, kaszálni fogunk!
- Mert csak a kreditek hajtanak mindig – hűtötte le Schiffert kedélyeit. A hangjából érződött, hogy nem épp a legnagyobb erényének tartja a mohóságát. – Dron haverod is visszafoghatná magát. Minden veszélyes melót elvállal. Csoda, hogy még éltek – utolsó mondatát Rukiának szegezve.
- Nem bánnám, ha mellette halnék meg… - Rukia maga elé révedt. Thala ránézett.
- Ezt most komolyan mondtad? – csodálkozott el.
- Azt hiszem…
Schiffert gyorsan témát váltott, nem igazán jött be neki ez a fura hangulat.
- Rukia, hogy is találkoztál Dron-al? Sose meséltél erről.
- A Korélián. A Naboon születtem, de szerelőként a Korélián dolgoztam, hat éve. Nem igazán szerettek a munkahelyen. Nem viselték el, hogy én megmondom a véleményem. Meg is jártam, kirúgtak. Földönfutó lettem, ellehetetlenítették, hogy elhelyezkedjek bárhol is. Már koldulnom kellett az életbemaradásért. Pedig bárhova elég lett volna a szaktudásom. Úgy három hónappal a kirúgás után, egy esős éjszakán három részeg disznó kapott el. Gondolhatjátok, mit akartak, de nem jutottak el addig. Két lövés hasított a levegőbe, és ott állt. Dron Skyhawk ott állt tíz méterre, a sikátor bejáratánál. A lövések leterítettek két fickót, de nem ölte meg őket. Csak kábító fokozatúak voltak. A harmadik elszaladt.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem.
- Igen. Köszönöm.
- Nincs mit megköszönnöd. Örülök, hogy segíthettem – mondta azzal az igazi Dronos hanglejtéssel, és indulni akart.
- Várj! Legalább a megmentőm nevét tudjam! – marasztaltam.
- Dron Skyhawk, csempész. Te pedig…
- Rukia Kutstern, gépész.
- Örvendek, Rukia. És, ha most megbocsátasz…
- Ne hagyj itt! – könyörögtem neki. – Kérlek!
Hátranézett, egyenesen a szemembe. Már a könnyem is csorgott.
- Ne sírj. Képtelen lennék kint hagyni az esőben egy könnyező lányt. – mondta kedvesen és odasétált hozzám. Levette a dzsekijét és rám terítette.
- Így nem fázol meg. Gyere, van hely neked is a parkolóhelyemen.
Egy kis, fapados hotelbe vitt. Ott elmondtam, mi történt velem, és kértem, hadd menjek vele. Addig győzködtem, míg végül bele is ment. Azóta vagyunk társak – zárta le monológját Rukia.
- Hát igen. Dron híres arról, hogy segít a bajbajutottakon – jegyezte meg elgondolkozva Schiffert.
- Én mondjuk nem néztem ki belőle – mondta mosolyogva Thala. – De szerencse, hogy összehozott vele a sors.
A hajó kicsit megremegett, ahogy Dron megfordult. Lassan ereszkedni kezdtek, a tizenhetes dokkba.
A leszállás simán ment, a gép csak egy picit rándult meg. A két csempész kirohant a pilótafülkéből.
- Fiúk-lányok, megérkeztünk! Ord Pardron, Detrozte, tizenhetes dokk – közölte Dron.
- Mindenki használja az álnevét –figyelmeztette a társaságot Rion.
- Megértettük – reagáltak a többiek, majd Dron kinyitotta a rámpát, és lementek.
A dokk kínosan tiszta volt, sehol nem láttak koszfoltot. Látszott rajta, hogy magánkézben van.
Három alak állt a dokk bejáratában. Középen Grosh Jorkterz, egy barna bőrű zabrak férfi. Mellette a két felfegyverzett twi’lek testőre állt. A közeledő alakokat figyelte.
- Fogadja üdvözletünk, uram! – köszöntötték a csempészek.
- Üdvözlöm önöket. Tehát maga lenne Carder Vertar, jól mondom? – nézett Rionra.
- Igen, uram.
- Kaphatnék bizonyítékot arról, hogy az, akinek mondja magát és, hogy maga vállalta el a munkát? – kérdezte gyanakodva.
- Természetesen. – Rion egy kis kotorászás után kihúzta ballonkabátja zsebéből igazolványát és a megegyezésről szóló levelet, és átadta a zabraknak. Az egy ideig nézegette, majd megszólalt.
- Igen, ön az. Elnézést ezért, kénytelen vagyok ellenőrizni az embereim. Tudja, sok a csaló – szólt megjátszott sajnálkozással.
- Megértem, uram.
- Két óra múlva felszállhatnak, addig végzünk a felpakolással. Ha gondolják, töltsék el ezt az időt a városban, ajánlhatom a Trantor Kantint, innen kétutcányira.
- Megfogadjuk a tanácsát. De szeretném, ha valaki itt maradna a hajónál, csak biztonságosabb – mondta Dron.
- Itt maradok – egyezett bele Thala. – Most nincs kedvem úgyse a kantinba menni.
- Rendben. Vigyázz magadra – intette óvva Dron.
A kis csapat kifelé indult a dokkból. Útbaigazítást kértek egy, az utcán járkáló rodiaitól, majd megindultak a kantin felé.
- Ki akar fizetni? – kérdezte Rukia.
- Rám ne számíts – visszakozott Schiffert. – Alig van nálam kredit.
- Majd én, úgyis én rángattalak bele titeket a balhéba – jelentette ki Rion.
Elértek a kantinhoz. Már a környéke is olyan steril volt, mint a dokk. Ez bizony egy tisztán tartott város.
Belül hasonló fogadta őket. A körkörösen elrendezett asztaloknál nem ültek sokan és azok is csak emberek, twi’lekek, vagy rodiaiak voltak.
- Hát, nem egy színes társaság – jegyezte meg Schiffert.
- Ha a sörük jó, nem baj – mondta Dron, majd megindultak a pult felé.
- Egy alderaani sör, két nabooi világos sör és egy koréliai rum lesz.
- Sajnálom, de nem tartunk koréliai szeszesitalokat – utasította el az utolsó kérést a csapos.
- Milyen kantin ez?! – horkant fel Dron, aki köztudottan csak koréliai alkoholt ivott.
- Nyugi, kivételesen ihatsz mást – csitította Rukia.
- De…
- Még egy nabooi világos sört – kérte a lány és odanyomta Dron orra alá az üveget. – Finom ez, hidd el.
- Jól van, a kedvedért megiszom.
- Üljünk le – hívta őket Schiffert.
Leültem az egyik asztalhoz. Dron csak nyalogatta a sört, nem igazán ízlett neki. Nem csoda, koréliai sörön tengette eddig a kantinbéli napjait. A többieknek jó huzatjuk volt, Schiffert már a második adagot kérte.
- Na, akkor menni fog ez a meló. Eddig sínen vagyunk – mondta elégedetten Schiffert.
- Nem lesz gond, csak elmegyünk, lepakolunk, visszajövünk az áruval és kész – folytatta a nyugtatást Rion, miközben meghúzta a sörét.
- Ne ilyen hangosan, srácok! – csitította őket Rukia.
- Ugyan, mitől félsz? – kérdezte Dron.
- Akár birodalmiak is hallgatózhatnak itt. Jobb, ha vigyázunk.
Nem vették észre, de igazuk volt. Nem messze tőlük egy szürke, rongyos kabátú ember hallgatta ki, mit mondanak. Elővett egy kis rádiót és beleszólt:
- Csempészek. Valószínűleg Grosh Jorkterz emberei. Figyeljék a dokkot.

A társaság, kissé ittas állapotban igyekezett visszafelé a tizenhetes dokkhoz. Dron persze józan volt, hiszen nem ivott sokat és még vezetett is. Schiffert viszont egy kissé már kóválygott.
Beértek a dokkba. Jorkterz már ott várt, láthatóan készen voltak a rakodással.
- Látom, megérkeztek. A rakodás kész, már csak az indulási információkat kell átadnom. A céljuk a Karnilus bolygó. Ott az egyik emberi település, Zetion. Itt ez az adattömb, ezt adják majd át Zehnen Kahnak, a huszonhármas dokkban. Tudja a dolgát, lerakodják az árut, átadják maguknak a fizetséges ládákat, visszahozzák, és megkapják a részük. Ne próbáljanak átverni – mondta kissé fenyegető hangnemben.
- Vettem, uram. Meg fogja kapni a ládákat, sértetlenül – ígérte Rion.
Elindultak a rámpán, Rukia és Dron bementek a pilótafülkébe. A többiek hátul elhelyezkedtek.

Egy Dynamic BU-4800-as teherhajó felszállt a tizenhetes dokkból. Az ott várakozó birodalmi kém várta társa jelentését.
- A Karnilusra mennek. Zetion, huszonhármas dokk.
- Remek! Érzem, jó fogás lesz egy csempészekkel megrakott hajó…

MIBŐL LESZ A CSEREBOGÁR!

BAT — Thu, 05 Jan 2012 00:03:08 GMT

1975-76 Folyamatban van a filmtörténet egyik leg sikeresebb filmjének a forgatása!

A STAR WARS megváltoztatta a filmtörténelmet. Egy, addigra már többszőr, a kritikusok álltál eltemetett műfajt kelt ujjá.

Ez a Sci-fi.

Sok érdekes, eddig még nem látott trükkök, a kiváló színészi játék, a tökéletesen szerkesztett hangok, a látvány, a történet, mindez annyira jól összefogva, hogy szinte kétségtelen a siker.

De sokan a mai napig nem tudják, hogy például az annyira híressé, jelképpé vált fénykard, miből is állt?

Hát, meglepő lehet, de szinte csakis a kellékesek fantáziája, ami életre keltette ezt a fegyvert.

Lássuk hát, miből lesz a cserebogár?

Az egyik leg nevezetesebb kard. Obi-Wan (Ben) Kenobi kardja.

Jól néz ki, ugye?

Na meg az az első világháborúban is használt puskagránát is, ami az alapját adta!

Ezek az eszközök, A puskák csövére szerelve, arról kilőve, messzebbre repültek mint a dobott kézigránátok.

Itt látható ezek között, az a típus is, amit a fénykardhoz használtak.

Másik fő alkotóelem, a GRAFLEX vaku. Ebben az esetben, ennek a rögzítő bilincse.

Ha a forma ismerős, nem véletlen, hisz a Luke EP IV néven ismert markolat, szinte teljes egészében ebből a háromcellás GRAFLEX vakuból készült. De erről, majd egy másik alkalommal!

Nézzük, mik is vannak még...

K.b. így, és ezekből lett összerakva az alap fénykard markolat.

Aztán fogták ezt a markolatot, és egy másod példányba pengét szereltek, ami egy fém rúd volt, mégpedig a vetítővásznak anyagával bevonva. Ezt a rudat, a hossztengelye mentén, egy kis motor forgatta, hogy ne egyenletes legyen a fény, amit visszaver, hanem vibráljon. Egyes werkfilmeken jól látszik, hogy mikor a penge kikerül a megvilágított területről, megszűnik a ragyogása. Természetesen, később a fényét utólag adták hozzá a pengének, mégpedig stroboszkópos eljárással.

Elnézve ezt a fénykardot, csodálatos dolog, hogy egyszerű hétköznapi dolgok, (talán a puskagránát annyira mégsem hétköznapi...) az emberi elme segítségével, hogyan teremtenek meg egy legendát...

STAR WARS FESZTIVÁL HUNGARY

BAT — Thu, 29 Dec 2011 17:00:54 GMT

Akár hányszor beszámolókat nézek (vagy írok...) a hazai HOLDFÉNYCON-ról, valahol mindig az jár a fejemben, hogy mi lenne ha egyszer, és onnantól rendszeresen, nálunk is lenne, lehetne igazi STAR WARS ünnep! Manga, és anime nélkül...
Ismeretlen, és kevésbé cosplayes bemutatók nélkül... Csak, és tisztán STAR WARS!
Ha jelmez az STAR WARS. Ha előadás, ha meghívott vendég, az STAR WARS. Ha kiállított érdekesség, az STAR WARS!
Egy igazi STAR WARS CELEBRATION! ITTHON! HAZÁNKBAN! Vajon megérjük ezt az örömet???

Elgondolkodtató mindenesetre, hogy a kis hazánkban, vajon miért nem indul egy hasonló kezdeményezés?

Végig gondolva, van rá esély, hogy a LUCASFILM, és a LUCASARTS sem ellenezné, talán még segítené is.

Mindenféleképpen érdemes lenne megpróbálni! Elvégre mégis csak Európa közepén vagyunk! :D

Meg lehetne hívni kiállítani a HASBRO-t is, valamint más a STAR WARS témával foglalkozó játék, és más egyéb gyártó cégeket. Vannak páran! Nem beszélve a jelmez készítő, és forgalmazó cégekről, a LEGO rengeteg ebben a témában megjelent érdekességeiről...

Ott lehetne az EA games, Az ELEKTRONIK ARTS... Hogy hazai dolgokat is említsek a HOLDFÉNYTEAM, a PC GURU, és más számítógépes játék, és egyéb folyóirat képviselői. Na és természetesen, a hazai STAR WARS élet krémje! a STAR WARS KLUB, és az 501 légió! Az utóbbi, kiegészítve külföldi 501-sekkel. Külhoni klubbok képviselőit is meg lehetne hívni! Nem beszélve, az ugyan klubokba nem tömörült, de talán attól, még aktívabb hazai jelmezes, és nem jelmezes rajongókról! Helyszínre lehetőség van bőven. Minden más, csak szervezés, és (tudom, kihagyhatatlan!) pénz kérdése. De kérdem én! Melyik az a cég, ami kihagyna egy ekkora reklám lehetőséget? Szponzor tehát található, csak keresni kellene!

Mondjam még az ötleteket?

Valóban csak az kellene, hogy valaki felkarolja a dolgot, úgymond hivatalból!

Lenne is tippem, kik lehetnének azok...

Ti mit gondoltok?

Mennyire lehetne mindezt kivitelezni?

Mekkora az esélye, hogy ez valaha megvalósulhat?