DARTH RADIX TÖRTÉNETE
I. fejezet - A nevem Steel Greedan.
Mindaz egy Jedinek köszönhető, amit most elmesélek. Egy Jedinek, aki a jót, az igazságot kellett volna, hogy képviselje. De kezdjük az elején!
A Korribanon születtem, Több mint ezer évvel ezelőtt a Sötét Testvériség korában. Igen, annyira régen! A Korribanon, de nem, mint ottani lakos. A szüleim egy kisteherhajóval járták az akkor ismert galaxist, és kereskedtek hol ezzel, hol azzal... Úgy hozta a sors, hogy épp a Korribanon voltunk, mikor eljött az én időm kezdete. Ami egyben anyám végét is jelentette… Apám, mikor elhamvasztotta őt, tanácstalan volt. Ott maradt egyedül, élete szerelme hamvai mellet, és várta egy síró csecsemő. Nem tudom, hogyan döntött úgy, hogy felnevel, ezt sosem tudtam megérteni. Hatalmas akarat, és erő kelhetett ahhoz, hogy egy parányi gyermekkel is megküzdjön a mindennapok forgatagában, miközben űrkalózokkal, és más, nem épp barátságos lényekkel is viaskodnia kellett rendszeresen.
Lassan cseperedtem. Nem mondanám, hogy vidám volt az életünk, de hogy jártuk a galaxist, az tetszett. Rengeteg ismeretre tettem szert. Megtanultam a valós értékük szerint elfogadni a dolgokat. Rájöttem, már elég korán, hogy nem mindig az igaz út a helyes...
Lassan 12 standard éve, hogy jártuk a világokat, hol a külső, hol a belső területeken keresve a boldogulást. Egy alkalommal híreket kaptunk, hogy a Dathomír barlangjaiban értékes ásványok találhatók. Érdekes volt, hogy a forrás egy Jedi hírközlő–csatornára hivatkozott.
Nos, akkor még nem tudtam, hogy vannak helyek, hol egyes lények, ha erő–érzékenyek, befolyás alá kerülhetnek. Az a barlang is efféle hely volt, ahol kikötöttünk apámmal. Ugyan a műszereink túl értékes dolgok lelőhelyét nem találták, azért mi bementünk. Apám szerint még lehetett jó, a kalandból.
Minél messzebb értünk a barlangba, annál furábban éreztem magam... Mintha egy pár dolog megváltozott volna körülöttem... Mintha egy harmadik szemem is kinyílt volna. Nem értettem, ami történik velem. Még akkor sem fogtam gyanút, mikor néhány kavics a lábam elől félregurult, mikor arra gondoltam, hogy útban vannak. Valahogy fel sem tűnt, mi történt a lábaim előtt.
A barlang egy részen kitágult, mintha egy teremmé alakult volna. Fura fények ragyogták be azt a "termet". Amire végképp nem számítottunk, volt ott még valaki rajtunk kívül. Egy magas, vállas férfi. Kopottas, csuklyás köpenyét most sem tudom elfelejteni. A falakon, és a talajon lévő, különösen fénylő, ragyogó kristályokat nézegette, majd az egyikhez odament, és letörte a falról. De nem akárhogy, hanem csak kinyújtotta a kezét felé, és az magától letört, majd hozzá lebegett. Különös volt megfigyelni, hogy a sok kékes, és zöldes fényű kristály közt mennyire üdítő látvány volt egy–két vöröses kristály is. Ritkák voltak, és szinte elvesztek a többiek között. A köpenyes alak épp egy ilyet tartott a kezében. Halkan, szinte alig halhatóan suttogott hozzá, miránk oda sem figyelve.
– Igen! Tudtam, hogy ez a sorsom... Jedik! az önámítás mesterei! Mit nekem a Jedik rendje!
Csak áltatás, hazugság lakozik bennük. Semmi az igazi erényekből, mint érzelmek, szenvedély!
Nem igazán értettem miről beszél. Apámra néztem, aki kezdett kifelé tolni, a sziklafolyosó felé. Még akkor sem láttam ennyire sápadtnak, mikor a Commenor mellett, a kalózok vadászgépekkel, és egy korvettel megtámadtak. Akkor higgadt maradt. De most…
Most már tudom, hogy akkor, azon a délutánon, láttam valakit, akit épp elragadott a sötét oldal, visszavonhatatlanul, véglegesen. Egy Jedit, akinek hivatása a jó, elragadott a sötét oldal. Sötét Jedi lett belőle, majdhogynem ott a szemünk láttára.
Ahogy hátráltam, egy kőre léptem, amin megcsúsztam, és elestem.
A zajra az egykori Jedi odafordult. Sárgásan izzó szeméből a düh, és a gyűlölet világított. Előkapta fénykardját, és a félhomályba belehasított kékes plazmapengéje. Apám, nem tudván mitévő is legyen, rám üvöltött, hogy fussak! Teljesen le voltam dermedve. Ekkor előrántotta oldalfegyverét, és az emberi alakra lőtt. Az könnyedén hárította a lövést, majd a következőt, és megint a következőt, miközben közeledett felénk. Apám megfordult, engem felrántott, majd maga elé lökött. Léptünk vagy kettőt, mikor ő deréktájon kettévált. A teste kétfelé dőlve, elterült a porban. Arcán a fájdalom, a kín, és a meglepetés tükröződött, míg ki nem szállt belőle az élet. Még akkor is szorította a kezem.
A Jedi valami eszement vigyorral közeledett felém. Nem tudtam, mit tegyek. Csak csendben hátráltam, be, a sötét átjáróba, ő pedig csak jött, csak jött, kékes pengéjét maga elé tartva. Kardjának fénye bevilágította a sziklákat kékes félhomályba burkolva a helyet, ami valószínűleg utolsónak láttam életemben…
Megint megbotlottam valamiben, és hanyatt estem. A Jedi fölém hajolt, és szó nélkül felemelte a pengét, hogy rám is lesújtson. Ekkor, valami végtelen hihetetlen nyugalom öntött el, amit azóta sem tudtam megmagyarázni. Megláttam egy sziklatömböt a mennyezeten, ami lefelé lógott, és pont a Jedi feje felett hegyesedett ki, a többi hasonló cseppkőszerű alakzatból. Tulajdonképp szinte még csak rá sem gondoltam, és mégis, az a szikladarab lezuhant. A Jedi ugyan megérezte a változást, de már reagálni nem maradt ideje. Lassan feltápászkodtam, és odamentem a szétlapított koponyájú tetemhez... Halott ujjai közül kivettem a már addigra kikapcsolódott fénykardot, övtáskájából a kristályt, és elhagytam a barlangot.
Akkor, abban a barlangban hagytam a halott apám, aki az egyetlen élő rokonom volt, a reményeim, a jövőm, és a gyermekkorom. Nem tudtam, mitévő legyek. Ismeretlen bolygón, magam maradtam egy teherhajóval, amit karban kell tartani, bevételhez kellett jutni, életfeltételeket kellett megteremteni. Mindezt 12 évesen! Túl sok esélyem nem volt.
Végül, valahogy túléltem az első pár évet. Érdekes dolgokat fedeztem fel, mint a legfiatalabb csempész, és lassan a fejvadászatot is kipróbáltam. Tudtam, éreztem, hogy szüleim nem erre a sorsra szántak volna, de túl sok választásom nem volt.
Múltak az évek. Megerősödtem, felnőttem. Sikerült nevet szereznem magamnak. Egy megbízás, ismét a szülőhelyemre, a Korribanra hívott. Gyanútlanul mentem, hisz nekem az a bolygó semmit nem jelentett. Soha nem gondoltam volna, hogy a valódi életem akkor, és ott fog elkezdődni…
Életem leghosszabb szakasza kezdődött a Korribanon.
Akkor még nem sejtettem, hogy mivel jár ez az út.
Élelmiszert szállítottam hivatalos forrásból, hivatalos helyre. A telepeseknek rendszeresen kellett az utánpótlás. Elég állandó, és mondhatni nyugodt megbízás volt. Leszámítva persze, hogy néha kalózokba botlott az ember. Ritkán, konvojokba tömörülve védtük egymást, mi, akik ezt a megbízást teljesítettük. Viszont gyakoribb volt, a magányos út. Lehet, jobban jártam volna, egy kis fegyvercsempészettel. Anyagilag biztos. De hát nem mindig lehet válogatni. Van, hogy egy hivatalos fuvar hozza meg a kívánt ügyfelet. Ebben reménykedtem magam is. Valaha itt, a Korribanon, virágzó civilizáció élt. Akkorra már csak köves, sziklás, sivatagos vidék, romokkal fűszerezve. Plusz néhányszáz telepes, a betelepített állataik, és katonaság a védelmükre. Hogy kitől kell őket védeni? Nos, néhány őshonos faj, nem éppen barátságos.
Ezenfelül a kalózok sem mindig csak az űrben támadnak. Van, hogy a telepeseket akarják fosztogatni, kisebb nagyobb sikerrel. Szóval, nem egy nyugodt vidék a Korriban. De maga a galaxis sem. Fel-feltűnnek pletykák, miszerint a Sith-jelenlét ismét kezd megerősödni, és hogy a Jedi rend ezt nem nézi jó szemmel. Naná, hogy nem nézték! Ki szereti a riválisokat? Riválisok vagy sem, sokan voltak, akik inkább választották az ő tanaikat, sokan hittek inkább a javakban, mint a Jedi dogmatikus tanaiban.
Igazán sosem gondoltam át, hogy a két fél közül kiknek volt inkább igazuk. Nem érdekelt. Legyen meg a magam haszna, és ennyi nekem elég. Kit érdekel a hatalmasok civakodása? Legfeljebb annyiból, hogy ebből hogyan lehet hasznot húzni. Bár már a kezdetekben lehetett sejteni, hogy a köztársaságnak, és híveinek, nem lesz könnyű dolguk. A Sith hatalma egységes. Köszönhetően az erőszaknak, az elnyomásnak, hisz nem akart, és nem is mert senki szembeszállni velük. Így megmaradt az egység, nem volt széthúzás. Ezzel szemben, a köztársaságban szinte sosem volt egyetértés, a demokráciának köszönhetően. Ez valahogy úgy működik: ”Ha egyszer lehet különvéleményem, miért ne lenne? Ha nem kell egyetértenem, miért tenném? Lehet vitázni? Tegyük!” Szóval, valahogy így képzeltem akkoriban. Hatalmasok egyik, másik oldalon.
És én.
Nincs béke, harag van!
Ember! Mond utánam! Mindazt mit tudnod kell már tudod! csak az örök igazság felfogása maradt hátra! Tehát mond utánam! Nincs béke, harag van!
Kábán, és szinte megbénultan bámultam magam elé. Nem tudtam, hol vagyok, elszállt az idő, eltűnt a valóság. Csönd, és sötétség ölelt körül. Kivéve egyet. Azt a hangot, ami itt volt a fejemben.
Nem értettem semmit, Mintha a tudatom elment volna valahova másfelé, de a testemet itt hagyta volna ebben a… Hol vagyok? Mi van velem? És ki, vagy mi ez a hang? Ha azt mondanám, hogy lassan kezdtek a dolgok derengeni, nos akkor hazudnék. Ugyanis hirtelen lett világos minden. Mint mikor egy adattárolót bedugsz a megfelelő aljzatba, és a kijelzőn megjelenik minden. Már csak tallózni, böngészni kell az adatok között. Már tudtam is mi következik. Hittem amit mondok. Hittem? Nem! Hinni, az kevés. Aki hisz, az bizonytalan! Mellette ott a tudat, hogy nem biztos hogy hitének tárgya, valóban úgy van, ahogy reméli. A hit bizonytalan.
Mert csak remél! Az akarat! A tudás! Ezek a biztosak! Tudni, hogy úgy van, ahogy akarod, vagy gondolod! Megtapasztalni valóságként azt, amit más hitnek él meg!
Ez az igazi hatalom! Ha ezt felfogjuk, szinte semmi nem állhat az utunkba! Szinte…
Tehát…
– Nincs béke, harag van!
– Nincs félelem, Hatalom van!
Lassan, és majdhogynem megrágva ismételtem a szavakat. Úgy éreztem belém ivódtak! Eszmék hatalomról, tudás, az igazságról! Megérteni, felfogni, elszánttá válni! Hullámokban hatoltak át rajtam ezek az érzések.
Mintha a végtelen űrben lebegnék, mintha maga a tudat tartana egyensúlyban. Vagy… Az Erő…
Felmerült bennem egy kép.
Egy kisfiú menekül egy Jedi elől, valahol egy barlangban tán… A Jedi végezni akar vele, és a fiú akarata az, ami mozdította a sziklát… Az erő ott van mindenütt…
Bennünk, és a tárgyakban. Minden élőben, de még a holtakban is. A kérdés csak az, hogy aki érzékeli, az hogyan tudja felfogni is! Más az, ha érzékeli, és szinte megijed a végtelen hatalmától, és megint más az, ha felfogja, ott van minden tettében, cselekedetében, gondolatában. És megint más, aki felfogja e hatalmat, de lekorlátozza az egyszerű bűvész-trükkök szintjére. Ezek a Jedik!
Hatalmukban állt volna mindaz, ami akár jó, vagy rossz, mert megtehető!
Megváltoztathatták volna a galaxis sorsát! Mert az erő bármire képes!
De nem!
Hagyták, hogy a dolgok maguktól tegyék azt, amit tenniük kell. Maradtak a levitáció, és más egyéb trükkök gyakorlatánál. Semmit nem tettek a galaxis népeiért, holott csak néhány gondolatukba került volna a béke, a jólét.
Akkora nagyszámú erőhasználó Jedi összpontosított hatalma, akár egy napot is létrehozhatott volna az űrtörmelékből, akár bolygókkal együtt. Vagy magát az életet is képesek lehettek volna megalkotni, egy kihalt planétán, ezzel új esélyt adva annak a fajnak.
De nem!
Ők a Jedi rend!
Nem szólnak bele a dolgok folyásába. Inkább csak csendben szemlélődnek, figyelnek, és megtapasztalják a változást, mit mások pusztulása jelent az erőben. De ezt is csak… Érzelemmentesen…
A hang ismét megszólalt:
– Nincs halál, halhatatlanság van!
– Nincs halál, halhatatlanság van!
Ismételtem. Nincs halál. Hisz az erő még erre is képes. Képes újraalkotni az elveszettet. Adni magából, akár energiát, akár anyagi szintű megújulást! Szinte minden Jedi, és Sith ismerte az erő gyógyító mivoltát, Használták is előszeretettel. De csak a Sith gondolta tovább. Ahol gyógyítani, akár sejteket, vagy DNS láncot megújítani képes az erő, miért ne adhatna új életet? Ez hát az örök élet! Ezt keresték annyian, hiába adva fel azt a keveset, mit a sorsuk kirótt rájuk. Feladva boldogságot, életet, szerelmeket… Mindent, csak hogy majd az örök életben megtalálják mindazt, amiért élniük érdemes lett volna. Elszalasztották.
Mert törvényszerűen ez a sorsa annak, aki tudatlanul hajszol egy célt, és fogalma sincs az elérésének módjáról!
Nincs halál, halhatatlanság van!
Megérteni a fizikai való létét, értelmét…
Felfogni, hogy az anyag, múlandó, de újra alakítható. Viszont az energia, az ERŐ örök! Elpusztíthatatlan! Ha a fizikai lét meg is szűnik, az erő nem vész el! Az ott marad, és él tovább! Ha elég erős marad ezen energiában a tudat, újjá tudhatja alakítani bármiképp a mivoltát.
Nevezzük ezt szellemnek, vagy bárhogy, de el nem múlik soha! És ott van még az a lehetőség, hogy mindez egyszer ismét fizikai valót öltsön. Csak rá kell jönni, érezni a mivoltára. Tudni kell! Nem hinni!
– Nincs gyengeség! Sötét oldal van! – visszhangozta a fejemben a hang, és én ezt is megismételtem…
Sötét oldal.
Csak azért, mert a világosnak nevezett elvakult dogmatikus felhasználásnak az ellentéte? Már ettől sötét? Ha jobban meggondolom, maga az univerzum is sötét. Sokkal kevesebb a fény, mint a sötétség. Az árnyak rajzolják ki a körvonalat, ha nincs sötét, akkor a fény ural mindent, és minden kivehetetlen lesz. Minden felismerhetetlen. Hogy lehet valami jó, ha nem ismerjük a rosszat? Sokan a sötét oldalt a gonoszsággal azonosítják. Sosem értettem miért. Az, mit mások gonoszságnak hisznek, lehet önmagában a könyörület is. A tisztán gonosz: érdektelen. Közönyös.
Talán még vágy sem uralja. Nincsenek érzelmek…
Csakhogy ez más, mint a Jedik érzelemmentes erőalkalmazása. Ez nem erőszakolt, ez tiszta. Mindezt idő felfogni. Most úgy éreztem van időm. Végtelen.
Határtalan. Örök. Sötét idő…
– Én vagyok a sötétség szíve!
– Nem ismerek félelmet!
– De félelmet okozok ellenségeimnek…
A hang sorolta tovább a SITH kódex tanait. Én ismételtem és megtettem mindent, hogy ugyanakkor meg is értsem a lényegét. Hogy elfogadjam. Bár ez nem annyira elfogadás, mint megismerés, és a tudás megszerzése volt. Elfogadni azt lehet, ami megváltoztathatatlanul igaz. Vagy elkerülhetetlen. Amit ráerőszakolnak az alanyra. Itt éreztem, nem erről van szó. A hang folytatta. Míg végül mindent elmondott a SITH tanairól. Hogy ez mennyi időt vett igénybe? Nos, fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy megszereztem egy új tudást. Szinte képesnek éreztem magam, bármire! A tudatom egy új szintre emelkedett. Felfogtam a múltam, a jövőm a jelenem
A jelenem.
Hol vagyok? Ki vagyok? Hogy kerültem ide?
Mikor a hang elhallgatott, elcsendesítettem magamban azt az áramlást, ami uralt. Minden gondolatom arra összpontosítottam, hogy lássam a múltam.
Sötétséggel kezdődött, majd hirtelen a nagy fényesség vett körül. Hangokat hallottam, egy síró csecsemőt. Én voltam az. Majd egy férfit láttam, aki ápol, gondoz, nevel. Láttam a férfi szörnyű halálát! Láttam magam, amint bosszút állok. Láttam, a magányos éveim, mikor, mint kezdő csempész és fejvadász megpróbáltam életben maradni. Láttam magam 30 egynéhány évesen, mikor a megbízást elfogadtam, az élelmiszer szállításra a Korribanon. És láttam magam, amint egy ősi SITH sírba megyek, keresvén az ott ásatásokat végző telepesek vezetőjét, hogy vegye át a szállítmányt. Láttam még egy megnyíló csapóajtót a lábam alatt…
Láttam a sötétséget, mi akkor körbefogott. A sötétséget, mi hirtelen, erős, és szinte tapintható volt…
Nem tudom, mennyi ideig feküdtem a verem fenekén. Annyi valahogy eljutott a tudatomig, hogy senki nem keresett… Nem érte meg egyetlen emberért kockáztatni.
Nem tudom mennyi idő volt. Valahogy lényegtelenné vált minden. A tér, az idő, minden összemosódott. Még önmagam is feloldódtam a végtelen semmiben.
Kezdtem mindent megérteni.
Meghaltam.
Életem a csapóajtó megnyílásával véget ért. Már csak az erőben léteztem. Ezért e fura, lebegő, testetlen érzés, ezért van, hogy csak hallom a hangot.
Felmerült egy kérdés bennem. Az idő kérdése… Lassan felfogtam a hangtól tanultakat. Megértettem mindennek a miértjét.
Felfogtam a nagy, és örök igazságot! Az erő az egyetlen örök!
Át kellett értékelnem mindent. Kezdve a lét alapvető kérdéseivel. Megpróbálva érzékelni a környezetem. Megpróbálva szellemé válni. Valahogy materializálódni, mint az ősi legendák szellemei.
Lassan ment. Előbb látnom kellett, felfogni a környezetemet. Ez majdhogynem simán ment. Mindössze el kellett hinnem, hogy látok, és fel is fogom a látottakat. A hallás már nehezebb volt. De lassacskán, mint vízhangot, majd mint tiszta, csengő zenét, sikerült felfognom egy ritmusos zajt… Mintha egy vízcsepp eset volna egy tóba. Mint mikor a cseppkőről lehull az őt építő víz egyetlen cseppje. Majd újra, és újra… Végül mindez párosult a látvánnyal. Egy barlangot láttam, ahol a sziklákról csepegett egy földalatti tóba a víz.
Valahonnan fény szűrődött be, és szinte égetve vakított. Még nem láttam a forrást, de a tudatom már felfogta az irányt. Kezdtem lassan érzékelni az időt, kezdtek ismét jelentéssel bírni a dolgok. Kezdett rémleni mindaz, amit a hang belém táplált, mint egy adatot a komputerbe. Lassan kezdett minden visszaállni, a megszokott mederbe.
Egyetlen kivétellel.
Nem volt fizikai valóm…
Ahogy visszanéztem arra a helyre ahol talajt értem, nagyon megdöbbentem. Egy kicsavarodott tartásban ott lévő csontváz törött maradványai, és néhány foszladozó rongyfoszlány jelezték a helyet, ahol kiszállt belőlem az élet.
Ekkor tudatosodott bennem, hogy mennyivel több idő, mit elvesztettem, mint azt képzeltem. A végtelen csendet, a néha lehulló vízcseppek, és lassan a mélyből felbukkanó gondolataim kavalkádja törték meg.
Véglegesen, és végérvényesen átalakultam.
