Sosem gondolkoztam azon, hogy akár JEDI, akár SITH lehetnék. Valahogy nekem ez, amíg éltem, kimaradt, hogy erő-érzékeny lennék. Voltak ugyan pillanatok, amik – így visszagondolva –, kisebb nehézséget okoztak a bajban, és könnyebben másztam ki a galibából… De sosem gondoltam arra, hogy ez az annyit emlegetet erőnek köszönhető! Elsiklottam fölötte, de most… Most én magam voltam az erő! Pontosabban, annak egy része! Már csak arra kellett rájönnöm, hogyan tájékozódjam, és hogyan közlekedjek? Ezt még tanulni kellett. Na persze annyi mindennel együtt! Érdekes érzés a fizikai test nélküli lét.
Sok mindent ekkor ért meg igazán az elme, ha nincsenek korlátok. Ha csak az elme dolgozik, minden szabadabb, tisztább. Miközben ezen elmélkedtem, Valahogy megváltozott körülöttem a környezet. Egy másik világba kerültem? Vagy csak az idő telt számomra sokkal gyorsabban, lévén nem létezem fizikai síkon? Magam sem értetem.
Viszont amikor körülnéztem, vakító napsütés, és homokos sziklás sík vidék tárult elém.
Néhol romos épületek, mik a sziklák tövében épültek, azokkal egybeolvadva, mintha belőlük növesztették volna. Mintha maguk a sziklák alkották volna meg az épületeket.
Kezdett nagyon ismerős lenni ez a vidék…
Már jártam itt…
Sőt!
Itt születtem!
Ez a Korriban felszíne! Végül is, semmi más nem történt, csak valahogy sikerült „közlekednem”? Már csak azt kéne megjegyeznem, hogy ezt hogyan csináltam. Mindenesetre, a táj fölött lebegés, egész egyszerűnek tűnt. gyakoroltam kicsit. Majd úgy döntöttem, szétnézek, és megpróbálom meghatározni az eltelt időt. Ehhez, meg kellett találnom egy biztos pontot az időben és a térben, amihez viszonyítani tudok. Ez lehetne például az űrhajóm, és annak landolása, mint időpont. Nos ha az akkori jelenben megtalálom a helyet, az időt már aránylag könnyen ki lehet számolni a megváltozott környezetből. De várjunk csak… Mi van, ha a hajóm már meg sincs? Csak nem hagyták ott…? Senki nem lopta volna el? Senki nem tartott rá igényt?
Nos, ez nagyon meglepne.
Meglepett.
A mai napig nem tudom, miért hagyták ott a hajót. Lehet, sosem fogom megérteni. De mindenesetre a hajó ott állt, ahol hagytam. Bár elég rendesen megváltozott. Mintha önmaga ódon szobra lett volna. A festék vagy megfakult, vagy eltűnt a felületéről. Néhol ahol jobban érte a nap, szinte kifényesedett az erős hő, és fénysugárzástól. Máshol megmattult. Maga a fém is fura változásokon ment keresztül. Néhol, mintha valami óriási ragadozó tépte volna fel a lemezeket, szabadon hagyva így a kábeleket, és más csöveket. Máshol a horpadások tárháza tárult a megfigyelő szeme elé… Akárhogy is, a hajóm már valószínűleg használhatatlan. Na, nem mintha tudtam volna használni. Az, hogy tárgyakat mozgassak az erő segítségével, még az életemben sem ment. Most így meg, pláne nem tudom, hogy miképp sikerülne! Nagyon sok mindent megtanultam a hangtól, és hiába voltak ezek mind az elmémben, amíg nem sikerült mindezt rendszereznem, addig kevés eséllyel tudok bármit is használni belőle. Azért valahogy megpróbáltam a hajómba bekerülni. Szükségem volt egy helyre, ahol mindezt átgondoljam, értelmezzem, valami ismeős, és az állandóságot jelentő a múltamból származó helyre. Hogy hogyan sikerült, akkor még nem értettem, de a pilótafülkémbe kerültem.
Az egésznek mégis afféle hatása volt, mintha kívülről szemlélném az egészet.
Kipróbáltam valamit.
Erősen arra gondoltam, hogy én, én vagyok, és hogy a kedvenc pózomban a székemben ülök. Elképzeltem, ahogy a lábam felteszem a pultra a műszerek mellé… Emlékek törtek elő bennem, a végtelen űr emléke. Azon hipertér-ugrások, mik közben órákon át itt, ebben a székben gondolkoztam hol a jövőn, hol a múlton. Hol meg a következő munkán… De előfordult, hogy egyszerűen csak aludtam ebben a székben. Nem kerülhettem el, az emlékek rohamát, hisz ez a hajó, ennek minden centije, szegecse, minden egyes vezetéke, a részem, az otthonom volt mindig, mióta az eszem tudtam. Fájó érzés volt ránézni, így feltételezhetően röpképtelenül. Néhol már csak a rozsda tartotta egyben. A belső terekben a burkolat lepergett, szabaddá téve a falakban futó kábeleket, berendezéseket. Mint egy kibelezett ősi szörny maradványa, úgy festett a hajóm. Mintha ezer éve itt állna már.
Mintha sosem lett volna más, csak önmaga emlékműve.
De akkor is!
Az otthonom!
Számtalanszor megmentette az életem!
Most úgy éreztem, én jövök! Meg kell mentenem a hajóm! De hogyan? Testetlenül semmire sem megyek. Hát eldöntöttem, hogy használom a kapott hatalmat, mit annyi évtizeden át sajátítottam el!
Ettől még nem leszek gonosz! Vagy SITH nagyúr… Vagy mégis?
Nos, akkor ez sem érdekelt! Már csak a módot kellett megtalálni. Egykoron, volt itt egy település. Telepesek, és katonák. Lássuk, most mi a helyzet! Meglepő érzés volt, de elsőre sikerült a településhez mennem. Pontosabban, egyszer csak ott voltam. Úgy látszik, ha erősen gondolok egy helyre, ott tudok úgymond teremni, hipp-hopp. Ez anno élőként nem lett volna egy rossz képesség.
Most viszont sokkal szívesebben közlekednék ettől lassabban. Mondjuk a lábaimat használva, gyalog. Akár csak azért is, hogy megfigyelhessem a tájat, mi, és mennyire változott az idők folyamán. De mint mindent, ezt is tanulni kell. Közben már a településen voltam. Már ami megmaradt belőle. Mintha pár száz éve nem járt volna itt senki. Mintha a Korriban már csak egy kihalt világ lenne, ahol már senki nem él, kivéve az erőben létező egykori SITH szellemeket. Viszont róluk is csak tudok, de még eggyel sem találkoztam. Persze érthető, az örökkévalóságban semmi sem sürgős, nekik sem. Az sem, hogy velem bármit is kezdjenek, már ha egyáltalán van efféle szándékuk. Bár úgy hiszem, ezt a rengeteg tudásanyagot nem véletlenül adták át nekem. Valami szándékuk bizonyosan van velem. És valami azt súgta, ez hamarosan ki fog derülni.
De most a város. Már, ha annak lehet nevezni az elhagyott konténer épületeket. Pontosabban, ami megmaradt belőlük. Ösztönösen arra gondoltam, hátha maradt még valami használható. De minek is? Egy szellemnek? Mondjuk egy meleg takaró, hogy éjjel meg ne fázzak?
Ezt még nagyon meg kellett szoknom, hogy már mások a szabályok!
Hiába próbáltam felfedezni az élet egyetlen csekély nyomát, semmit nem találtam. Nem is tudom hány napfelkeltét, és nyugtát láttam. Végtelennek tetszett az idő, mint maga az űr. Testetlen önmagam már lassan elvesztette egykori értelmét. A végtelen semmi szélén csakis a homály az úr. Egyetlen döntés is a sötétségbe taszíthat, ahonnan nincs menekvés!
Csakis az a tudat tartotta meg elmém épségét, hogy van kiút!
Lennie kell!
Már bejártam az egész bolygót Szinte a végtelen mennyiségű légkört alkotó molekulákat egytől egyig néven tudtam volna szólítani. Végül úgy döntöttem, társat keresek magamnak. Még ha szellem is! Még ha Sith szellem is! De társ! Végigjártam a Sith-sírokat, figyelve a hangokra. Egyszer csak rájuk akadok, vagy ők rám. Ismét csak az a remény ébredt bennem, hogy egyszer talán még elkezdhetek egy új életet.
Bár tudtam, a türelmetlenség nem segít, de már határozott dühöt éreztem amiatt, hogy mondhatni, céltalanul bolyongott a lelkem. Egyik sírból a másikba, a dühöm pedig egyre nőtt.
Lassan fizikai valót öltöttek az indulatok.
Lassan energiává váltak, amik kisültek, villámként cikázva az ősi kövek között. Hatalmas energiák szabadultak fel! Mint amikről csak hallottam egykoron.
Az egyébként is néhol romos környezetet még inkább romossá téve, mintha csak önmagát akarná elpusztítani a csarnok, ahol éppen voltam. A hang által elmondottak között szerepelt ez a tudás…
De várjunk csak…
Ha erre képes vagyok akkor a többi dologra is! Ha az indulatokat ki tudom vetíteni, akkor minden más praktikát is alkalmazni tudok! Végül is megalkothatom egy bizonyos szinten, önmagam! Nem tudtam hogyan kezdjek bele. Még mindig segítségre vártam. Pedig minden tudás ott volt az elmémben, csak rá kellett bukkanom.
Ahogy ott bolyongtam az ősi sír csarnokaiban, lassan feltörtek a felszínre az emlékek. Kezdett megvilágosodni minden. Ismét, mintha a hangot hallottam volna. Mint mikor eszméltem a halál sötétségéből.
Ugyanaz a hang…
Ugyanúgy áthatóan, szinte megsemmisítően beivódva a tudat legmélyebb bugyraiba, szinte már fájdalmat okozva. Most valahogy mégis más volt, mint akkor…
– Nem volt véletlen, hogy segítettünk neked. Kiválasztott lettél!
– Én? Kiválasztott? Mire? És hogyan?
– Régóta tudtuk, hogy elfogsz jönni. Azt is, hogy sokkal erősebb leszel, mint bármelyik Sith, vagy Jedi. A tied a legfőbb hatalom az erő felett! Ha elsajátítod a tökéletes uralmát, semmi sem lesz lehetetlen a számodra!
– Na várj! Először is látni szeretnélek, ha ez lehetséges. Másodszor…
– A te számodra minden lehetséges, ami az erőben az. Ebben mindig is bizonyosak voltunk!
– Bizonyosak? Kik vagytok ti?
– Mondjuk úgy, az igazi Sith-nagyurak. Részben az igazi Sith fajból, részben pedig azok követői. Úgy mint Naga Shadow, Ludo Kress, Dart Bane… És még sokan mások, akikről tán még ne mis hallottál. Hosszú-hosszú évek alatt eljutottunk arra a szintre, hogy valamit közösen tegyünk a Sith fajért, annak emlékéért. Sajnos, a mostani Sith rend gyenge. Az egykori hatalmasságokhoz még csak közelítőleg sem kerül a hatalmuk.
Ezen akarunk változtatni! Ezért lettél te a kiválasztott!
– Ezt nem egészen értem… Hogyan lehetek kiválasztott holtan? Hisz ugyanúgy csak egy energiamaradvány vagyok az erőben, mint ti! – Miközben ezt kimondtam, egy köpenyes alak jelent meg előttem, szellem formában. Szellemként, mégis jól látszott a tetoválás az arcán. látszott sárgás szemének tüze. Arcának elszántsága. Darth Bane állt előttem.
– Mi, Sithek, az érzelmeinkből, az indulatainkból merítünk erőt. Sokszor, még ha hibásan is, de ez vezérelt minket. Jó páran ennek köszönhetjük hatalmunkat, de bukásunkat is. Mi magunk vesztettünk, nem pedig a Jedi nyert! Hibáztunk, elbuktunk.
De a Jedi sosem fog nyerni! Legyenek akárhányan, tegyenek bármit, mindig is önmaguk ellenségei lesznek, mert túlzottan érzelemmentesen és a lehetőségek tágabb értelmezése nélkül akarják az erőt, és ezen keresztül mindent uralni! Sosem nyerhetnek, mert önmagukat ítélik a szabályaikkal halálra!
– Na, várj. Azt mondod, tudtátok, hogy én el fogok ide jönni? Tudtátok, hogy nagy hatalmam lesz az erőben, mégsem próbáltatok az életemben kapcsolatba lépni velem?
– Nem. Nem próbáltunk! De végigkísértünk minden utadon. És tudtuk, hogy mindazt, amit el kell sajátítanod, élő emberként nem fogod tudni!
– Úgy érted, megvártátok, míg meghalok? De honnan… Ti öltetek meg!!!
– Igen. Fogadd el. Nem tehettél volna ellene semmit, és most sem tehetsz. Két választásod van. Vagy teszed, amit mondunk, vagy itt maradsz az erőben, szellemként, megfosztva annak a reményéről is, hogy még egyszer valaha hatalmad legyen, vagy, hogy élj!
Úgy éreztem, ha nem lenne alapból halott, most egyetlen gondolattal meg tudnám ölni! Elvégre az életem vették el! Valami homályos, megfoghatatlan, ködös cél érdekében! Valami miatt, amihez még csak közöm sem volt! Ami nem is állt érdekemben soha!
Villámok kezdtek képzelt kezeimből áradni Bane felé. Dühöm ismét manifesztálódott. Bár ő is csak az erő része volt, így nem tehettem benne kárt, mégis… mintha a haragom, a dühöm villámaitól megremegett volna. Lehet… Mégsem sérthetetlen?
Nem volt mit tenni. Valóban maradhattam ebben az állapotban, míg csak az idők vége el nem jön, vagy segítek nekik. Megteszem, amit kérnek, és elsajátítom az összes tudást, amit csak tudni lehet az erőről. Darth Bane mintha csak a gondolataim látta volna, halványan mosolygott. Tudta, hogy nem tehetek semmit, de az mintha meglepte volna, hogy mekkora erővel, intenzitással csapódtak elő a villámaim.
– aaaaarrrrggghhh Rendben!!! Mást nem tehetek! Legyen! Tanítsatok meg mindenre, és meglátom, mit tehetek!
– Mindent. Hidd el, mindent megtehetsz, ha végeztünk. Semmi nem állhat az utadba! Semmi, és senki! De arra készülj fel, hogy nem kis idő lesz, és lehet kínnal is járni fog.
– Kínnal? Hogyan? Hisz…
– Látod a környezeted? Érzékeled a jelenlétem? Hallasz?
– Igen.
– Pedig Sem szemed, sem füled, és végül is, semmi fizikai valód nincs! Az erő az, amin keresztül mindent érzékelsz. Hidd el, a kínt is fogod! De ez a kín semmi lesz ahhoz képest, amit majd magad kelthetsz ellenségeidben!
– Rendben, értem. Csak azt nem, ez miért érdeketek! Hisz már ti is csak az erő részei vagytok! Miért nem közületek van a kiválasztott? Miért kellek én?
Mindössze egy halovány mosoly volt a válasz, és Darth Bane eltűnt, mintha sosem lett volna ott.
Nem tudtam, most mitévő legyek. Ott lebegtem a végtelen erőben, ott egy Sith sírjában a Korribanon, és nem tudtam mi fog történni velem. Ezernyi kérdés gyötört. Megfogalmazottak, kimondottak, és még megfogalmazatlanok. Túl nagy lett a csend.
Mintha az űr összes csendje beszorult volna ebbe a csarnokba, mintha maga a sötétség nyelt volna el mindent. Mindent! A hangokat, a fényt, a tudatot… Mindent…
Nem tudom, mennyi idő múlva tudtam ismét kontrollálni magam. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Annyit viszont érzékeltem, hogy minden más lett. Valahol ott voltam.
Pontosabban: éreztem önmagam jelenlétét az erőben. Erősebben, mint valaha! Sokkal, de sokkal biztosabb voltam minden tettemben, mint korábban. Már nem okozott gondot a látás, és hallás. Már a helyváltoztatás is sokkal könnyebben ment. Nem úgy, mint előzőleg, hogy csak ott teremtem ahol a tudatom éppen lenni akart, hanem tudtam ”járni” !
Mindettől függetlenül, most tanácstalanabb voltam, mint eddig bármikor.
A hang megszólalt a fejemben.
– Mindent tudsz, amit tudnod kell, vagy lehet az Erőről, és a Sithekről! Menj, és járd a galaxist! Tetteid visszhangozzák hatalmunkat! Mindig tudni fogod, mit kell tenned!
Rendben. Kezdjük.
– Ha kell, mi ott leszünk! Ha a tudásod valamiért cserbenhagyna, segítünk emlékezni! De harcolni mi nem fogunk. Arra csak TE vagy képes!
– Üdvözöllek a Sithek rendjében Dart Radix! Az Erő Szolgáljon!
És eltűnt a hang a fejemből. De felötlött egy kényszer, hogy a volt hajómhoz menjek.
Hmm… tehát ez így fog működni?
Indulatok, érzések, és emlékek fognak vezérelni?
Ismét láttam.
Sőt!
Éreztem a szellő melegét! Hallottam, mintha csak fülem lett volna! Szinte tapintani tudtam, mintha testem lenne! Éreztem a talajt a lábam alatt, mintha csak állnék! De semmim sem volt. Ez mid csak érzékelés az erőben. Még most sem más, csak egy energiaáramlás, amit az elmém most intenzívebben fog fel.
Sokkal nagyobb hatalmam volt az Erőben, mint korábban! De ezzel a hatalommal, óvatosabban is kellett bánnom! Ha figyelembe veszem a korábbi, villámokat gerjesztő dühömet, el sem mertem képzelni, most mi lenne, ha ezt tenném.
Tényleg, mi lenne, ha kipróbálnám?
Ez a gondolat merült fel bennem.
Megtettem.
Kár volt.
Annyira jól mutatott az a sziklába vésett templom, a maga ódonságában, ami előtt voltam. Most csak romos, megégett, néhol üveggé vált, vagy mint lávacseppekként elfolyó kőmaradvány lehetett jelentős. Ez volt a teljes, tökéletes megsemmisítő erő! És még dühös sem voltam! Mi lenne akkor, ha a teljes dühömet bele adtam volna? Mi lenne akkor, ha az erőt csakis pusztító dolgokra használnám?
Nagyon nagy volt a kísértés, hogy szinte egyetlen gondolattal elpusztítsak minden nekem nem tetszőt a galaxisban. Hogy véget érjen minden Jedi élete! Miért nem tettem meg? Mert akkor még nem tudtam hogyan tehetném meg! Tudtam, hogy képes vagyok rá, de azt nem, hogyan! Azt viszont tudtam, hogy minden tudást az adott pillanatban, mikor szűkségem lesz rá, alkalmazni tudok majd. Mindig a megfelelőt a célnak. Ha mindez már gondolkozás nélkül megy, akkor akár kombinálhatom is az Erőhatalmakat. Ez még akkor egy igen távoli lehetőségnek tűnt.
Kint álltam a völgyben, a Sith sírok tövében. Választhattam. Vagy gyalog megyek az új képességeimnek köszönhetően a hajóm maradványaihoz, vagy a korábbi módon, csak rágondolok, és ott is termek.
Ott teremtem.
A hajóm, ha lehet, most még inkább roncsnak tűnt. Az előző állapota szinte vadonatújnak tűnt, a mostanihoz képest. Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha ruhát húznék? Elvégre, vannak dolgok, amit látható alakban, jobban megtehet még egy szellem is. Koncentrálni kezdtem, és kipróbáltam valamit. Megpróbáltam az Erő segítségével, testet ölteni. Behunytam képzeletbeli szemem, és koncentráltam. Nem messze tőlem, egy portölcsér kezdett forogni. Lassan felém fújva a port. Ami kezdte az erőben kialakított testemet befedni. Nekem az volt a dolgom, hogy ezt meg is tartsam magamon.
El sem tudom mondani, hogy ez hogy sikerült, de ment!
Képes voltam alakot ölteni, és egy por ember lett belőlem.
A hajóm aljánál egy részen, ami nagyjából függőleges, volt egy felület, mely tükörfényes lett az idők során. Gondolom a sok homok, és por, na meg a szél csiszolta azzá. Ezen a felületen láttam a kirajzolódó poralakomat. Megpróbáltam mozogni, és megtartani a felületen a ”burkolatot”. Sikerült. Egy darabig. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan ez lehetséges, de nem egyszerű. Sok-sok gyakorlás után, lassan az arcom is kezdett kialakulni, és más részletek is alakot öltöttek. Megtanultam magam kontrolálni, tárgyakat megfogni, megtartani, hirtelen mozdulatokat tenni. Nem volt egyszerű. Lassan, és hosszú időknek köszönhetően, tökélyre fejlesztettem az új testem használatát. De volt egy gond. Ez csakis gyakorlás lehetett. Ha a galaxist akarom járni, ettől masszívabb anyag kellett felületnek. Szétnéztem a hajómban, és megpróbáltam találni régi anyagokat, ruhát, bármit.
Ekkor akadt a kezembe valami.
Egy fénykard.
Az a kard volt, amit apám gyilkosának halott ujjai közül vettem ki, talán ezer évvel ezelőtt. Vagy még több is? Megtaláltam még a kristályt is. Azt a vörös kristályt, amit az egykori Jedi letört a sziklafalról. Sajnos nem tudtam szinte semmit a fénykardokról. Legalábbis, akkor azt hittem. Mivel fontosabbnak tartottam a tartósabb külsőm elkészítését, a fénykardot, és a kristályt, visszatettem a tárolóba, és mentem lehetőségek után nézni.
Bejártam minden sírkamrát, ősi templomot, felkutattam minden lehetséges helyet. Alig találtam valamit. És amit találtam, az sem volt igazán használható.
Egy alkalommal, felfedeztem egy még eddig általam nem észrevett sírt. Igaz, ez a völgy azon felében volt, ahova nemigen mentem eddig, lévén túl érdekes rom, vagy bejárat arrafelé nem látszott. Most valami odavonzott. Egy szikla alatt üreget vettem észre. Mivel nem volt fogalmam sem, mi lehet odabent, így nem volt hova materializálódnom sem. Meg sem próbáltam. Az Erő segítségével elmozdítottam a sziklát, és beléptem egy hosszú, sötét alagútba. Tulajdonképpen a sötétség nem zavart, hisz csak a gondolataimtól függött, hogy mennyit érzékelek a környezetemből. Elvégre nem létezett érzékszerv, ami bekorlátozhatott volna. Így egészen kellemes fényben haladhattam tovább.
A folyosó egy elágazáshoz vezetett, innen két irányba lehetett menni. Az egyik végén egy betört sziklakapu mögött éreztem valamit az erőben. A másik végén csak a nagy üresség tátongott. Már annyira fekete, és hatalmas, hogy még így, az erőben is, majdhogynem félelem fogott el. Ahogy arra felé hajtott a kíváncsiságom, hatalmas hullámot, lökést éreztem az erőben! Szinte felfoghatatlan, mennyire megzavarta az erő egységét! Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, odamennem.
Ekkor megszólalt egy hang a gondolataim között! De ez a hang nem a megszokott volt. Valami végtelen, és nagyon sötét hang volt! Kegyetlen, és annyira erős, hogy még így, ennyi idővel a történtek után is, beleborzongok a gondolatba, hogyha eszembe jut!
Ez a hang megszólított.
Engem.
A Sith nevemen!
Úgy éreztem, ez a hatalmas sötétség beszippant, mit fekete lyuk a fényt! Nem tudtam, hogy hagyjam magam, vagy ellenálljak! Próbáltam a megérzéseimre hagyatkozni, de valahogy minden eddigi tudásom cserbenhagyott! Hiába voltak a hosszú évek, a belém táplált tudás. Egyszerűen ez a sötétség lebénította minden képességem. Megszűnt a külső burkom, megszűnt a hallásom. Lassan a látás képességét is elvesztettem.
Nem maradt más, mint a sötétség… a hideg, végtelen semmi.
A nulla…
Ez így ment az idők végezetéig.
Felfoghatatlan téren, és időn át, ez hát az igazi halál. Ahol megszűnik minden, a lét, a fény, a hang, és az erő is… De egyszer csak derengeni kezdett valami. Hisz gondolkodom…
Érzékelem a hideget. Félek. Ezek szerint, mindez csak érzékelés, mint annyi más az erőben! Tehát az erő örök, és legyőzhetetlen! Hisz én vagyok a sötétség szíve! Én magam vagyok az erő! Ami mindent áthat, irányít, és mégis szolgál! Legyőzhetetlen vagyok! Magam vagyok az erő, magam vagyok a galaxis! Én vagyok, aki a világegyetemet összetartja, vagy akár szétszúzza!
A végtelen hatalom tudatával felülemelkedtem mindenen! Minden élőn, minden holtan, én magam voltam az univerzum! Belőlem táplálkoztak a napok, én voltam a gravitáció! Magamba szívtam akár egy egész naprendszert is!
Legyőzhetetlenség, sérthetetlenség, Erő!
Ez voltam én, Darth Radix!
Hát ez az a hatalom, amit annyi évezreden át mindkét ellenlábas Erőhasználó rend keresett! Ez az, amitől annyian rettegtek, vagy éppen ismervén mivoltát, semmibe vettek, vagy elnyomták magukban. De akárhogy is az Erő mindent, és mindenkit irányít! Ha elfogadja, ha nem. Az Erő az egyetlen igaz hatalom!
Ha megtanulod uralni, bármit elérhetsz.
Pedig mennyi mindenre lehettek volna képesek! Mennyi jót, és hatalmas dolgot tehettek volna, akármelyik oldalon!
De egyik sem tette…
Hát majd én megteszem, ha itt az ideje.
Eljött viszont valami másnak az ideje. Nem értettem az első pillanatokban, mi is történik. Aztán kezdtem felfogni. egyszer csak kint voltam a végtelen űrben. Láttam mindent, az egész univerzumot. Láttam, ahogy pillanatok alatt zsugorodik.
Várjunk csak.
Itt az idő visszafele halad… Hirtelen eltűntek a csillagok, a galaxisok, minden. Egyetlen parányi tűhegynyi világítópont lett a világegyetem. Ez maga a kezdet! Ekkor megszűnt minden! A tér és idő egybeolvadt, és úrrá lett a végtelen semmi. Majd ugyanaz a félelem, és rettegés fogott el, mint amikor a kegyetlen sötétséget megláttam. Ugyanaz, de nem ugyanúgy! De ez is véget ért… Egy óriási, vakító, mindent végtelen fehérségbe borító villanással, és egy még soha nem hallott hanggal! Soha nem képzeltem, hogy ekkora robbanás, létezhet. Amint a fény elhomályosult láttam, amint számtalan apró fehér pontra bomlik a fény, amik egyetlen pontból kifelé repülnek.
Megkezdődött a világegyetem tágulása. A mindenség kezdete!
És ekkor megéreztem az erőt!
Különös volt ez az érzés. Hiszen már az idejét sem tudom, mennyi ideje használom uralom, lakom az erőt! De megérezni, most éreztem meg először! Megértettem, hogy ugyanakkor születtem meg, mint a világmindenség, és az erő. Ugyanakkor, hisz a része vagyok mindkettőnek! Megértettem, ahogy minden kialakult előttem, a világegyetem. Láttam a bolygók, és naprendszerek hajnalát, láttam fajok ébredését, majd eltűnését, és mások feltűnését. Láttam mindazt, ami évmilliók alatt történt, egyetlen másodpercben.
És eljött a jelen.
Láttam a galaxisunkat, a népet és a fejlődést, a kiteljesedést. A hanyatlást és a végét mindennek! Nem volt ez más, mint egy állandó körforgás az erőben. Szinte végtelen távlatokat, figyelhettem meg, ahogy eljöttek a dolgok, mindig ugyanaz, de mindig más…
Nem volt kezdet, nem volt vég. Csakis az egyén kezdete, és vége.
De az Erőé soha!
Mígnem megláttam, a lehetetlent. Megszüntethető az Erő! Visszafordítható, és véglegesen elpusztítható. Ettől annyira megrettentem, hogy minden azonnal véget ért. Az álomszerű látomás tovaszállt. Nem maradt más, csak az emléke, és a tudat, hogy nincs menekvés! Egyszer az erő is el fog pusztulni! De akkor már nem lesz több körforgás!
A legmegrázóbb, hogy már tudom a módját! Tudom, hogy hogyan pusztítható el, a mindenség!
Véglegesen!
Ez akkora hatalom, amit egy halandó nem bírna el! Még így, az erő részeként is felfoghatatlan, és rettenetes. Ezt a tudást nem szerezhette volna meg senki! Márpedig nekem, maga az erő, az erő sötét szíve mutatta meg!
Igen, az erőnek a sötétség a szíve! Nem a fény, nem a jó, nem a gonosz! Az egyetlen valódi dolog, ami mindenütt az idők kezdetén, és majd a végén is ott lesz! Egyedül, legyőzhetetlenül! A sötétség! A semmi…
Fájdalmas felismerés ez! Még így szellemként is. Mindaz, amit mások hittek az Erőről, még csak meg sem közelíti a valóságot!
Meditáció?
Belenézni a múltba, a jelenbe, vagy a jövőbe? Lebegő tárgyakkal zsonglőrködni? Villámokat szórni?
De bármi, amit a Jedi, vagy a Sith tudott. most csak gyerekes játéknak, illúziónak tűnt. Soha nem fogják megérteni, mi is az igazság!
Mi is az erő!
Nem fogják, mert számukra felfoghatatlan!
Nincs elég fény, nincs elég sötétség, nincs elég idő vagy tér, hogy felfoghassák!
Az erő Én vagyok!
Én vagyok az erő, hatalmas sötét szíve! Időben, térben, határtalanul!
